„De megmarad a könyv…” – In memoriam Szerb Antal

Kultúra – 2020. január 27., hétfő | 20:50

Az író és irodalomtudós Szerb Antalra emlékezünk halálának 75. évfordulóján. Keresztapja Prohászka Ottokár volt, tanára Sík Sándor. Piarista diák volt és cserkész, és legfőképpen bölcsész. Doktori disszertációját Kölcseyről írta. Nevezték „a magyar kultúra legműveltebb hordozójának”, „a magyar irodalom legművészibb összefoglalójának”. Balfon érte az erőszakos halál 1945. január 27-én.

Van íróink között egy különösen kedves figura, egy „szemüveges filozopter”, pontosabban a szemüveges filozopter; az örök bölcsész. Úgy hívják, Szerb Antal.

„Mit jelent bölcsésznek lenni 2020-ban?” – tették föl a kérdést nemrég egy interjúban Heidl Györgynek. Válaszát így kezdte: „Életformát, gondolkodásmódot, jó ízlést, kritikai attitűdöt, elemző és szintetizáló gondolkodást…” Ha azt kérdeznénk, mit jelentett bölcsésznek lenni száz évvel ezelőtt, a felsorolás elemei akkor is megállnák a helyüket. Szerb Antal portréját vizsgálva kirajzolódik a bölcsész alkat: állandó, sürgető, teremtő szellemi feszültségben él; az egészet keresi, a teljességet, ugyanakkor iróniával tekint önmagára és a világra; gondolkodása kritikus, elemző és szintetizáló; a művészet alapszükséglete. Visszaemlékezések szerint Szerb Antal „egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember”.

A novellákban és A Pendragon legendában elénk lép ez a figura, úgy hívják, doktor Bátky. Szerb Antal önarcképet készített, tündöklő öniróniával. Mulat magán, a könyvtárlakó bölcsészen, amely típusnak önnön magánál igazibb képviselője aligha létezik. Már a híres regény elején megkacagtatja az olvasót bemutatkozásával: „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut eszébe.” Pedig Bátky János-Szerb Antalnak ez az életforma halálosan komoly, hiszen az egyetlen lehetőség. Művei magukkal ragadnak, valamiféle állandó rezgés és feszültség munkál bennük, intuitív éleslátása világít. Az ironikus-önironikus és az áhítatos-vallomásos hang kettőssége szövi át, szervezi és teszi izgalmas és szép szellemi élménnyé szövegeit. „Ironizálva, hogy tompuljon a vallomásos jelleg. Szkeptikusan, hogy tompuljon a lírai jelleg. Nem akar meghatódni, ezért félénken mosolyog. […] Majdnem pátosz, teljes irónia. E kettősség vibráló.” Az iróniát már idéztük, jöjjön most a vallomás a bölcsészlétről (szintén A Pendragon legendából): „Amint ültem a félhomályban, veszendő apró ember az óriási könyvespolcok árnyán, visszafordult processzióban vonultak a századok. Hol vannak a Stuartok, és hol van Cromvell immár?… De megmarad a könyv és az ember örökös szomjúsága.”

Tizenkilenc évesen, elsőéves bölcsészhallgatóként ismertem meg Szerb Antalt. Tanárunk „uszított” rá minket, igencsak sikeresen, a vallásetnológia előadáson, mondván, regényei sok vallástörténeti adatot tartalmaznak. Azt hiszem, rögtön megéreztük azt az édes ízt: „Szerb Antal egész munkásságának van valami különleges, finom könyvi jellege. Olyan ember írásai ezek, akinek a betű, a könyv, az irodalom mindennél döntőbb, mélyebb és sorsformálóbb valóság volt az életben.” Már nem tudom, A Pendragon legendával kezdtem-e vagy az Utas és holdvilággal, a világos vagy a sötét tónussal… Most csupán egy karakter, illetve egy kép erejéig nyitom ki a regényeket. Hangulatot teremteni. Biztatásul.

Az Utas és holdvilágban vessünk egy pillantást Ervinre. Zsidónak született, majd katolizált, szerzetes lett, és már életében szentként tisztelték. Rendi nevén Pater Severinus, Gubbióban él. Kulcsfigura, a főszereplő Mihállyal egymás ifjúkorának tanúi. Ferencesként találja meg önmagát, mint azt Mihály megállapítja: „ez Ervin igazi arca, kezdettől fogva erre az arcra készült”. Az önmagát még kereső Mihály mégis értetlenül áll, faggatja a szenvedélyes ifjúból aszkétává vált Ervint élete felől. „Amint az évek múlnak, egyre nő bennem a béke…” – mondja ő. (Aktualitás: Zatykó László OFM az Acta Pintériana legfrissebb számában vizsgálja Szerb Antal barátja, Ervin modellje, Szedő Dénes ferences költő életművét.)

A kép pedig A Pendragon legendából: „A tó tükre tintafekete volt […] Kimondhatatlan bánatú fák nyújtották bele ágaikat, és a kis nádas zúgott. A tó partján egy öregasszony ült. Biztosan ott ült már az első Earl of Gwynedd idejében is. […] egy mérhetetlenül ócska hálót foltozott. És időnként egy-egy kavicsot dobott a vízbe. […] fonta, fonta a hálót, mintha a sors lett volna, közben kavicsokat dobált a tóba.” A tó a Llyn-Coled, valahol a „kelta erdő mélyén”. Ebbe dobták az ötszáz bárd holttestét, az ötszázét, aki „dalolva ment”… Azt mondják, a tó walesiül sír azóta is. És hogy milyen ereje van egy-egy Szerb Antal-i képnek? Rég, a „filozopter” években a Néprajzi Múzeumban láttunk egy képet egy kedves csoporttárssal. Feledhetetlen a pillanat, csak állunk, nézzük, és egyszerre szólalunk meg: mint az öregasszony A Pendragon legendában. A múzeumbeli kép egy guzsaj mellett fonó öregasszonyt ábrázolt. Éppen olyan volt, épp oly időtlen, mint walesi rokona.

Két korszakra szokás osztani Szerb Antal pályáját. Szépirodalmi műveinek java a másodikban született. Az első még a tudós korszaka volt. Aztán a tudós visszahúzódott, és a művész győzött. A művész a szabadabb. „… ahol a tiszta költői érték, a zseni-mozzanat problémái kezdődnek – innen kezdve az író behunyja a szemét és befelé hallgatózik, önmagába. […] az üdvözültek mosolyával és megadó tehetetlenségével emelgeti a karját és vonogatja a vállát, jelezve, hogy olyan rejtélyek elé értünk, amelyeknél meg kell állni.”

A két nagy irodalomtörténet már így, ezzel a viszonyulással, ebből a behunyt szemű hallgatózásból született. Bennük Szerb Antal „ereje, műveltsége, szellemi és erkölcsi bátorsága”. A világirodalom története elején állnak e híres mondatok: „Inkább gyakorlati, mint elméleti cél vezetett: hogy kezére járjak azoknak, akik Magyarországon olvasni szeretnének, segítsek nekik, hogy könnyebben kiismerhessék magukat az írók és művek végtelen és gyönyörű sokadalmában. […] Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó. […] Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben, amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom.”

Mindkét irodalomtörténet állandó társam; kiapadhatatlan források. Tényekért, tanácsokért egyaránt hozzájuk fordulok. De még inkább örömért, vigaszért, sugallatért, barátságért.

Elmentem ma Balfra. Oda, ahol „ezt a lobogóan gazdag szellemű, gyöngéd szívű, a magyar költészetért vallásos áhítattal rajongó tudóst, a művelt magyarságnak ezt a kedves ajkú tanítómesterét 1945. január 27-én, mikor elgyöngült karjai már nem bírták a szakadatlan sáncmunkát, katonaőrei puskatussal agyonverték”. Azon a napon, amikor az auschwitzi tábort fölszabadították, hazánk szélén még tombolt az iszonyat. Nem egészen három hónappal előbb munkaszolgálatosokat lőttek tömegsírba Abda határában. Irodalmunk e szomorú névsora a Balf névvel folytatódik. Prohászka Ottokár keresztfiának, Sík Sándor tanítványának utolsó stációja e falu lett. A veszendő kis figura, az utas itt tette utolsó lépteit. Feje fölött talán ott világított a hideg hold. Talán baljóslatú és veszedelmes hangulata volt akkor ennek az ártatlan tájnak, mely ma ködbe-csöndbe burkolózva fogadott. A szép Fertő-táj… fehér falú templom temetővel körülvéve a dombtetőn… a kapu előtt az emlékmű: még talpon lévő, mögöttük roskadozó, a sor végén már elfeküdt embereket jelképező kőtáblák. Rajtuk számok, amikké az emberek változtak abban a rettenetes korban. Név csak néhány kövön áll. Köztük három jámbor, szelíd bölcsész neve, akiknek az irodalom volt mindene: Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor. Kiket végül is megöltek, mert maguk sosem öltek.

Ég egy kis gyertya, és száll egy ima, békét adó. És a vágy: csak soha olvasatlanul ne maradjon legalább. Ha kinyílik a könyv, előlép az író és mellénk szegődik, barátságát ajánlva. Úgy köszönt mindig, ahogy a Magyar irodalomtörténetben tette: „Lectori salutem – üdv az olvasónak!” Vagy így: üdv az Olvasónak – annak a harmadiknak!


Felhasznált irodalom

Szerb Antal művei
Hegedűs Géza: Szerb Antal
Kardos László: Bevezető Szerb Antal tanulmányaihoz, Révai Irodalmi Intézet, 1946.
Poszler György: A filozopterlét poétikája (utószó Szerb Antal novelláihoz), Magvető, 2006.


Szöveg és fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria