Útravaló – 2026. április 19., húsvét 3. vasárnapja

Krisztus feltámadása nagyon is új helyzetet hozott a tanítványok életébe. A korabeli zsidók között nem volt általános a feltámadás gondolata, és ha hittek is benne, akkor a világ végéhez, egy új teremtéshez kötötték, amikor mindenkit feltámaszt Isten. Krisztus feltámadása egészen új fénybe helyezte egész addigi vallási tudásukat, és komoly átértelmezésre volt szükség ahhoz, hogy megértsék, Isten ezt már öröktől fogva elkészítette, azért, hogy népét új néppé tegye. Az „értéktelen életmódból” mentette ki őket, amit a halál gondolata teljesen fogva tartott. Az Úr az örök élet távlatait helyezte a benne hívők elé. Mert más lesz az élet akkor, ha tudjuk, hogy van örök élet, ha tudjuk, hogy tetteink örök életünket készítik elő, és hogy Isten erejéből kimenekültünk az örök halálból. A húsvéti vigíliát így kezdtük: „Ma minden – a szimbólumok és az Ige – azt kiáltja bele a világ éjszakájába, hogy Krisztus feltámadt. Ezért van értelme az életnek. Ezért érdemes építeni, ültetni, bölcsőt ringatni, a világot jobbá tenni, és bízni a jövőben.” A feltámadásba vetett hit a jövő felé irányítja a figyelmünket, úgy, hogy a jelenben cselekvésre hív. És ezt a kegyelmi ajándékát Isten nagyon is bőkezűen osztja a világnak, mert tudja, hogy emberi lelkünk mennyire vágyik a szépre és a jóra, mennyire szeret optimistán gondolkodni. Ha együttműködünk a kegyelmével, akkor csupa élettel tölti meg a szívünket, s rendet, békét teremt bennünk és az életünkben. Ha… Kivel tudunk mi együttműködni? Azzal, akiben bízunk, aki értelmes dolgokat mond nekünk, akiből sugárzik valami megmagyarázhatatlan derű és optimizmus, aki nem ijed meg akkor sem, amikor rosszal találkozik, hanem igyekszik abból is a jót kihozni. A feltámadt Krisztus így áll a tanítványaihoz. Szomorúan ballagnak a tanítványok kifelé Jeruzsálemből, a „béke városából”. Nincs béke a lelkükben, döbbenet van bennük és zavarodottság. Sokszor mi is ilyenek vagyunk, a szomorúság és terveink, bizalmunk megtörése minket is képes vakká tenni: ilyenkor akadályozva vagyunk a látásunkban. Magunkat és a magunk szomorúságát, tragédiáját látjuk csak, ilyenek vagyunk. Ám Isten ilyenkor is odakeveredik mellénk szép csendben. Kíváncsi ránk, tudni akarja, mi nyomaszt, mi terhel bennünket. Milyen nagyszerű Istenünk van, aki meghallgat bennünket! Mintha nem tudná… De mondjuk csak el neki, ami a szívünket nyomja. Az mindig sokat segít, ha egy nyomasztó dolgot kibeszélünk egy lelki atyának, vagy kiírjuk magunkból a lelki naplónknak. Főleg azért, mert a gondunk így keretet kap: a bennünk kavargó rossz és nehéz gondolatok kimondva, leírva vesztenek az erejükből. Leginkább akkor, ha aztán a Szentírás fényébe helyezzük őket, s így objektív fénybe kerülnek. Rossz és nehéz gondolatok maradnak persze így is, de más színben látszanak, ha arra gondolunk: „Nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak?” Az élethez ezek is hozzátartoznak. „Nem lehet a szolga nagyobb az uránál!” Benne van ez a mi életünkben is… Vajon meghalljuk ezeket a vigasztaló szentírási szavakat? Észrevesszük Isten vigasztalását, a mellénk küldött ember, jóbarát, családtag, munkatárs vigasztaló szavát, megértő csendjét? Vagy csak mi beszélünk folyamatosan „oktalanul és késedelmes szívvel”, s így lemaradunk a nekünk készített jókról? Kérjük a kegyelmet, hogy hitünk a szürkülő világban, a sötétedés reménytelennek tűnő perceiben is őszintén tudjon fohászkodni: „Maradj velünk, mert már esteledik és a nap is lemenőben van!” „Maradj velünk”, mert számunkra is megmagyarázhatatlan, de mégis jó veled és melletted! És maradjunk mi is mellette: ne engedjük el a hit látható kapaszkodóit, a néha értelmetlennek tűnő imákat, a hosszúnak és fárasztónak ható szentmiséket, az értelmetlennek látszó parancsok megtartását. A hit sötétjében ez a mi egyetlen lehetőségünk: a kitartás. Akaratunk ilyenkor nagyon is fontos: akarjunk Isten mellett maradni, még akkor is, ha nem is érezzük, tudjuk őt. Akaratunk imája lehet: „Maradj velünk, és mi is melletted maradunk, megosztjuk veled, amink van.”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír