Útravaló – 2026. április 26., húsvét 4. vasárnapja, papi és szerzetesi hivatások vasárnapja

A jó Pásztor vasárnapján papi és szerzetesi hivatásokért imádkozik az Egyház. Maga Krisztus a példa minden papnak és szerzetesnek, láthatják, hogyan kívánja általuk és velük vezetni, szolgálni a keresztények közösségét. Ez pedig a közösség számára is igen vigasztaló és tanulságos. A megkeresztelt ember nincs magára hagyva, nem magában létező személy, van közössége, és van, aki vigyáz rá, utat mutat neki. Először is Krisztus, aztán pedig az ő megbízottjai. Nagy a felelőssége a papnak, szerzetesnek, hogy szemét mindig a jó Pásztorra szegezze és így éljen. Nagy a felelőssége a hívő közösségnek, hogy el tudja fogadni ezt a szent rendet, és békéjét lelje benne. Szent Benedek atyánk figyelmezteti az apátot és a közösséget: „Mindig gondoljon arra az apát, hogy mindkét dolog, mind az ő tanítása, mind tanítványai engedelmessége szigorú vizsgálat tárgya lesz az Isten félelmetes ítélete során.” Mindenkinek saját felelőssége is van a lelkéért. Ezt néha elfelejtjük, és csak a másikra mutogatunk.

A bűnbeesés után Isten bezárta az Édenkert kapuját, és elzárta az ember elől az üdvösség lehetőségét. Krisztus volt az, aki újra megnyitotta azt. Születésével újra megnyílt az Ég ajtaja, s mint egy huncut kisgyerek, nyitva is hagyta azt. Angyalok szálltak le az Égből, és békességet hirdettek minden jóakaratú embernek. Feltámadása előtt Krisztus alászállt a poklokra, a pokol tornácáról a mennybe vitte az ószövetségi igazakat, majd mennybemenetelekor magával vitte emberségünket, hogy igaz reményt adjon nekünk: bekerülhetünk az örök boldogság országába. A jó Pásztor nélkül az ember bennragad az aklában. A földhözragadt ember kényelmes aklot tud berendezni magának, és abban az illúzióban él, hogy ez a teljesség. A földi létünket be tudjuk rendezni úgy, mintha ez lenne a végcélunk. Úgy rendezzük már évszázadok óta az életünket, mintha nem is lenne fontos más, csak ez a néhány évtized, ami itt adatott nekünk. Jó érzékkel megérezte a keresztény nép, hogy hamis hangok is érkezhetnek felé. Bizonytalanná tettek bennünket a hamis hangok, amelyek a végtelen szabadságot és szabadosságot ígérik. Bár sokakat megtévesztenek, azért mindig vannak, akik felismerik ezt. Jézus szava ugyanis másra hív bennünket. Ő nem erőszakkal lép közénk. Jézus szava nem erőszakot és mindenáron való földi boldogságot ígér. Az ő szava jézusi boldogságot ígér: az Atyaisten iránti engedelmességben, a lehajoló nagycsütörtöki lábmosás szolgálatában, a nagypénteki keresztútban és kereszthalálban, majd a húsvéti feltámadásban megélt boldogságot. Lelkünk tudja és érzi ezt, és ezért nem tud a poklok kapuja sem erőt venni rajtunk. Mert valamilyen titokzatos módon újra és újra támaszt az Úr olyan embereket, akik őrzik az igaz hitet és az abból fakadó istenes életet, s ezzel ébren tartják az egész közösséget. Krisztusnak köszönhetően az akol nem bezárt hely többé, hanem maga az Egyház. Ami, mint egy zárt kert a világ zűrzavarában, az Istennel való találkozás, a megerősödés helye. Krisztuson keresztül és az ő vezetésével biztonsággal léphetünk ki a minket körülvevő világba. Ki- és bejárhatunk, és legelőt is találhatunk. Bár sokszor úgy érezzük, hogy velejéig romlott, rossz ez a világ, van benne jó is, hiszen Isten jónak teremtette. De csak a jó Pásztor szeme által láthatjuk, mi az, ami tápláló számunkra ebből a világból. Ezért fontos újra és újra visszatérnünk a zárt helyre, hogy megpihenjünk, hogy a jó Pásztorral és jó társasággal legyünk. Keressük újra és újra, hogy mit tanít, mit mutat nekünk a jó Pásztor, és tanuljunk meg ki- és bejárni: okosan járni a földi életben, és időben visszavonulni Isten hajlékába, amit ő maga őriz!

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír