Útravaló – 2026. augusztus 16., évközi 20. vasárnap

Jézus szavai, miszerint küldetése csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól, első olvasásra zavarba ejthetnek. Akkor hát mindenki más ki volna zárva az általa hozott üdvösségből? Isten Fia, aki a Názáreti Szűz méhében testet öltött, emberré lett mivoltában kétségtelenül a zsidó nép szülötte, aki felcseperedve a kétezer évvel ezelőtti szemita kultúrát szívta magába. Ószövetségi alapokra utal az is, hogy épp tizenkét tanítványt választ ki és tesz apostolaivá.

Isten üdvözítő szándéka azonban egyetemes. Ő egyetlen embert sem zár ki az üdvösségből. Fölötte nem úr az ószövetségi törvény, hiszen épp ő maga rendelte azt népének üdvösségére. Ahogyan a szentségek sem képeznek akadályt Krisztus számára, hiszen a kegyelem érzékelhető és hatékony jelei fölött ő maga áll, úgy isteni erejével bárkit üdvözíthet. Persze tőlünk is várja ennek elfogadását.

Isten az ószövetségi népét is nevelte. Jó atyaként, pedagógusként vezette ki a sötétségből, és ismertette meg vele önmagát és róla szóló tervét. Urunk nagyon is hosszan tűrő szeretettel ragadja kézen gyermekeit, igazgatja bukdácsoló lépteinket, világosítja meg értelmünket, és izzítja fel szavaival a szívünket – már amennyiben ezt igazán engedjük neki. Mert az üdvösséget senkire nem akarja ráerőltetni, annak elérésében szabad együttműködésünket várja.

Jézus kezdeti hallgatása, mellyel a kánaáni asszony hitét mintegy próbára teszi, egyáltalán nem szokatlan tőle. A kánai menyegzőn is először visszautasítónak ható választ ad Édesanyjának: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” A házasságtörésen ért asszony vádlóinak sem válaszol rögtön, először titokzatos jelként ujjával a porban írogat. És Pilátusnak sem válaszol minden szavára. Van, amikor maga az Ige burkolózik jelentőségteljes hallgatásba. Mindennapjainkban is tapasztaljuk a lelkiéletben sokszor bennünket kínzó módon meglepő ürességet, meddő, süket csendet. Ez azonban nem Isten elfordulása tőlünk, hanem épp felhívás, hogy nyissuk meg szívünket az ő útjai felé. Mert nem biztos, hogy azt fogja tenni, amit mi „elvárnánk” tőle. Ő sokkal magasabb szinten gondolkodik, mivel elsősorban az üdvösségünket akarja. Atyaként tudja: nem azzal lesz jó szülővé vagy nevelővé valaki, hogy panaszos vagy hisztérikusan toporzékoló gyermekeinek rögtön minden vágyát kielégíti. Isten nemcsak az Ószövetség népét, hanem minket, keresztényeket is papi néppé formált, akiket azáltal is nevel, hogy tanít, kormányoz és megszentel. Ennek folyamatában, vele úton lévén, válunk mi is tanúságtevőkké, a ránk bízott teremtett világnak a Lélek által vezetett jó gazdáivá és megszentelőivé. Mi is állandó növekedésben vagyunk, a mi szívünket is rá akarja döbbenteni arra, hogy „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok” (Iz 55,8).

A zsidók után azonban Jézus a pogányokhoz is fordul. Megalapítja az Egyházat, hogy az minden népet anyai keblére öleljen, és így munkálja a világban az üdvösség művét. Ha mi is hittel fordulunk hozzá, mint a kánaáni asszony, a Lélek világossága jobban megmutatja, mi az Úr terve velünk, és hogyan hív együttműködésre, hogy bennünk és általunk is véghez vihesse mindenkire kiterjedő üdvözítői művét.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír