Leó pápa a szinodális csoportokhoz: A szinodalitás nem kampány, hanem elérendő egyházi létmód

A világ minden kontinenséről érkezett delegáltak angol, francia, spanyol és olasz kérdéseire a pápa angolul, spanyolul és olaszul válaszolt. Hangsúlyozta többek között, hogy olyan kulturális és egyházi változásokat, „megtéréseket” kell elérnünk, amelyek lehetővé teszik minden egyes ember ajándékainak tiszteletben tartását és értékelését.

Az alábbiakban a beszélgetés teljes leiratának fordítását közreadjuk.

1. kérdés (angolul)

A megvalósítás szakaszában miként kaphatnak a helyi egyházak – különösen Afrikában – támogatást, egyúttal miként inspirálhatják az egész Egyházat, hogy „az ajándékok cseréjének” szellemében együtt haladjon, tiszteletben tartva a helyi megkülönböztetésben a szubszidiaritás elvét, anélkül, hogy merev, uniformizáló modelleket erőltetne vagy gyengítené a helyi kezdeményezést?

Szentatya

Köszönöm szépen, Atya, mindazt, amit megosztott az Afrikában zajló szinodális munkáról. Mindenekelőtt szeretnélek mindnyájatokat köszönteni: jó estét kívánok! Az első szó, amit ma szeretnék mondani – nemcsak az afrikai egyház számára, hanem mindannyiunknak ma este –: misszió és misszionáriusság.

A szinodális folyamatnak, ahogy Ferenc pápa sok alkalommal emlékeztetett rá, az a célja, hogy segítse az Egyházat elsődleges szerepének betöltésében a világban: hogy misszionárius legyen, hirdesse az evangéliumot, tanúságot tegyen Jézus Krisztus személyéről a világ minden részén, a föld határáig,

az evangélium szavaival, annak prédikálásával, megosztásával, megélésével, amit Jézus tanított nekünk.

Úgy gondolom, hogy az afrikai egyház e tekintetben sokat adhat nekünk. Amit ön mondott a szinodális folyamatról, segít bennünket hidakat építeni, és megmutatja, miként lehet az Egyház híd – különösen olyan kultúrákban, ahol a keresztények kisebbségben élnek, gyakran más vallások követői mellett, legyenek azok helyi hagyományú vallások vagy világvallások, mint amilyen az iszlám.

Ez emlékeztet bennünket arra, hogy ezek a helyzetek kihívásokat jelentenek, de egyben nagy lehetőségeket is kínálnak. Sokan közülünk a szinódus előkészítésének évei alatt és e megvalósítási folyamat kezdetén megtapasztaltuk, hogy a szinodalitás – az ön szavaival élve – nem kampány, hanem létmód, annak módja, ahogyan egyházat alkotunk.

Ez egy olyan attitűd előmozdítása, amely azzal kezdődik, hogy megtanuljuk meghallgatni egymást. A meghallgatás ajándéka olyasvalami, amit mindannyian elismerünk, de ami az Egyház egyes köreiben sajnos elveszett. Folytatnunk kell annak felfedezését, mennyire értékes ez az ajándék – kezdve Isten igéjének meghallgatásával, egymás meghallgatásával, annak a bölcsességnek a meghallgatásával, amelyet megtalálunk férfiakban és nőkben, az Egyház tagjaiban, és azokban is, akik keresik az igazságot, de még nem tagjai, vagy talán soha nem is lesznek tagjai az Egyháznak.

Az afrikai környezetben vannak olyan sajátos kérdések és valóságok, amelyek egyszerre jelentenek kihívást és ajándékot – például a fiatalok.

Ha összehasonlítjuk Európát és Afrikát, látjuk, hogy az egyik kontinens öregszik, míg a másik tele van új élettel, fiatalsággal és nagy ajándékokkal az Egyház számára. Ott van továbbá a család ajándéka, amely rendkívül fontos.

Az Egyháznak a fiatalokon és a családokon keresztül kell az emberekhez közelednie, a béke építésének eszközévé válva és mintákat kínálva nemcsak Afrikában, az afrikai országok között, hanem a világ különböző országaiban és kontinensein is – például a béke előmozdítása vagy a teremtésvédelem terén.

E téren világosnak kell lennünk:

nem keresünk egységes modellt, és nem fogunk olyan modellt javasolni, amely minden országnak azt mondja: „Íme, ezt kell tennetek!” Sokkal inkább az a dolgunk, hogy megtérjünk az egyházként való létnek, a misszionáriusságnak és Isten családja építésének szellemiségéhez.

Köszönöm!

2. kérdés (angolul)

A kontinentális szinodális csoportok szerepe az egész szinodális úton hangsúlyt kapott, különösen a megvalósítás szakaszában. Úgy látja-e, hogy a részegyházak különböző csoportjainak – mint a kontinentális püspöki konferenciák, a nemzeti vagy regionális püspöki konferenciák, illetve az egyháztartományok – szerepe tovább fog növekedni az Egyház életében?

Szentatya

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy üdvözöljem Susan [Sela] asszonyt. A szinódus utolsó ülésszakán ugyanannál az asztalnál ültünk, és öröm számomra, hogy most ismét egy asztalnál ülhetek vele. Isten hozta! A rövid válaszom: igen. Azt várom és remélem, hogy a különböző részegyházcsoportok tovább növekedhetnek az Egyházon belüli közösség kifejeződéseiként, merítve mindabból az ajándékból, amelyet mindannyian kapunk ezen gyakorlat, a szinodális élet által.

Engedjenek meg egy rövid, de számomra nagyon jelentős konkrét példát. Nemrég találkoztam egy püspökkel az ön régiójából, aki azt mondta, hogy az éghajlatváltozás problémája annyira súlyos, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor ötven éven belül az országa eltűnik. Mi eközben annak luxusát élvezzük, hogy kényelmes terekben foglalhatunk helyet, és olyan témákról gondolkodhatunk, amelyek néha nagyon elméletinek tűnhetnek. De

amikor meghalljuk olyan embereknek a sürgető kiáltását, akik a világ különböző részein – akár a szegénység és az igazságtalanság, akár az éghajlatváltozás vagy más okok miatt – szenvednek, akkor felismerjük, hogy nem pusztán elméleti kérdésekről gondolkodunk, és hogy sürgős válaszra van szükség.

Ez egy konkrét helyzet, amelyet remélem, mindannyian nagyon komolyan veszünk.

Ez visszhangja annak a felhívásnak, amelyet Ferenc pápa tíz évvel ezelőtt intézett az egész Egyházhoz és a világhoz a Laudato si’ enciklikában, emlékeztetve bennünket arra, hogy a válaszadás a föld kiáltására hívő kötelezettségünk része. Nem maradhatunk tétlenek.

Ezért őszintén remélem, hogy a püspöki konferenciákon, az egyháztartományokon és a kontinentális konferenciákon keresztül képesek leszünk néhány ilyen, nagyon konkrét kérdéssel szembenézni, és változást hozni. Úgy gondolom, hogy az Egyháznak van hangja, és bátran fel kell emelnünk hangunkat, hogy megváltoztassuk a világot, és jobb hellyé tegyük.

3. kérdés (angolul)

Mit mondana azoknak a püspököknek és papoknak, akik attól tartanak, hogy a szinodalitás gyengítheti pásztori hatalmukat? Hogyan érthetjük meg és hogyan mozdíthatjuk elő jobban a közös felelősségvállalást, a felelősséget és az átláthatóságot egyházmegyéinkben és plébániáinkon?

Szentatya

Köszönöm szépen! A kérdés Kanadában és az Egyesült Államokban zajló eseményekre vonatkozik, és ezek az országok – meglehetősen érdekes módon – éppen ezekben a napokban, miközben itt ülünk, komoly nehézségekkel küzdenek. Ez a két ország, melyeket egykor szoros szövetségeseknek tartottak, néha eltávolodnak egymástól. Ez egy újabb példa – újabb bizonyíték – arra, hogy a szinodalitás, a meghallgatás és a párbeszéd miért olyan fontos, és hogy ezeknek milyen konkrét alkalmazásai vannak mindennapi életünkben.

A konkrét kérdésre válaszolva szeretném felidézni Susan asszony néhány perccel ezelőtt használt kifejezését, amikor a „ritmusról és ütemről” beszélt, emlékeztetve bennünket arra, hogy nem minden halad ugyanabban a ritmusban vagy ugyanazzal a sebességgel, és valóban vannak különbségek. Az egyik különbség, amelyet – a kérdésre adott reakcióikból ítélve – láthatóan sokan megtapasztaltak, hogy egyes papok vagy püspökök aggódnak amiatt, hogy hatalmuk csökkenhet. Úgy tűnik, néhányan beszéltetek is erről.

Szeretnélek mindnyájatokat arra biztatni – ahogy bennünket is biztattak a szinódus ülésszakain –, hogy gondolkodjatok el a szinodalitás jelentésén, és különösen a papokat (talán még inkább, mint a püspököket) biztatom arra, hogy nyissák meg szívüket, és vegyenek részt ezekben a folyamatokban.

A legtöbb ellenállás gyakran a félelemből és a tudatlanságból fakad.

Mindenki, aki eddig jelentést küldött saját régiójából, a képzést nevezte meg prioritásként. Úgy gondolom, nagyon világosan és őszintén kell beszélnünk a képzés fontosságáról minden szinten. Néha kész válaszokat adunk anélkül, hogy megfelelően felkészültünk volna a következtetésekre, amelyekre talán néhányan már eljutottak, de mások még nem állnak készen, vagy nem képesek megérteni. Ha nem biztosítjuk a megfelelő képzést minden szinten – az iskolákban, a szemináriumokban, a folyamatos képzés programjain, a világiak képzésében és így tovább –, továbbra is fennmarad az ellenállás és a meg nem értés.

Úgy gondolom, legalábbis bizonyos mértékig, meg kell értenünk, hogy nem mindannyian haladunk ugyanazzal a sebességgel, és néha türelmesnek kell lennünk egymással.

Ahelyett, hogy néhányan előreszaladnánk, és sokakat hátrahagynánk – ami akár törést is okozhatna az egyházi életben –, konkrét módokat kell keresnünk arra, hogy megértsük, mi történik az egyes helyeken, milyen ellenállások vannak, honnan erednek, és mit tehetünk annak érdekében, hogy egyre inkább erősítsük a közösség tapasztalatát ebben a szinodális Egyházban.

Úgy gondolom tehát, hogy az amerikai kultúrán belüli konkrét valóság az, hogy már most is sok olyan struktúra létezik, amely nagy potenciállal bír a szinodalitás megélésére. Meg kell találnunk a módját, hogyan alakíthatjuk ezeket még inkluzívabb tapasztalatokká – mind a pasztorális tanácsokban, mind más egyházmegyei struktúrákban vagy gyűléseken. Az emberek – férfiak és nők, világiak és szerzetesek – bevonása segítheti mindenki bekapcsolódását, segítheti, hogy mindenki erősen érezze a közös felelősséget, az Egyházhoz tartozást, a vezetésben és az Egyház életében való felelősségvállalást. Természetesen vannak nehézségek, de úgy gondolom, már most is fontos előrelépések történtek, és remélem, még több követi ezeket. Köszönöm!

4. kérdés (franciául)

Keleti egyházainkban – figyelembe véve sajátosságainkat – és a latin egyházmegyékben melyek azok a sürgető és alapvető változtatások, amelyekre hivatva vagyunk, hogy valóban megvalósítsuk a szinodalitást részvételi szerveinkben plébániai és egyházmegyei szinten, valamint a keleti szinódusokon és képzési intézményeinkben (szemináriumok, noviciátusok, fiatalok és világiak képzése, katolikus iskolák és egyetemek)?

Szentatya

Azzal szeretném kezdeni, hogy – anélkül, hogy a világ bármely más régióját kizárnám – ha ma van egy hely a világon, amelynek valóban szüksége van a remény jeleire, az a Közel-Kelet. Úgy gondolom, mindannyian szeretnénk a remény ilyen jelévé válni. A remény egyik jele, amelyet nagyon jelentősnek tartok, és amelyet egyszer vagy kétszer már említettek, s amely biztosan a Szentlélek jelenlétének jele, az a lelkesedés ajándéka. Megtaláljuk a Közel-Kelet egyházaiban, és a diaszpórában élő keresztények között is, hiszen

sajnos sok keresztény kénytelen volt elhagyni otthonát és a világ más részeire vándorolni. Náluk azt látjuk, hogy a hit ajándéka megadja nekik azt az erőt, kitartást és bátorságot, amelyre szükségük van ahhoz, hogy továbbmenjenek – még akkor is, ha – sokan közülük – mindent elveszítettek.

Úgy gondolom, éppen ilyen helyzetekben kell nekünk mint egyháznak egységben lennünk, és egyesülnünk, hogy a remény valódi jele legyünk, ugyanakkor a keresztény szeretet nagyon valóságos kifejezése: testvéri szeretet és egymás iránti gondoskodás, különösen azok iránt, akiktől mindent elvett a pusztító háború vagy a közöttünk meglévő gyűlölet. Úgy gondolom, hogy a Közel-Kelet kihívásai, amelyekkel a keleti egyházaknak meg kell küzdeniük, olyasmik, amiket a Nyugatnak jobban meg kell értenie. Amikor a szinodális folyamatokra tekintünk, meg kell értenünk, hogy a latin Egyház és a keleti egyházak között jelentős különbségek is vannak. És ezeket a különbségeket tiszteletben kell tartanunk.

Úgy gondolom, ez az első lépés minden közösségben, minden emberi szervezetben: ha nem tiszteljük egymást, sosem kezdjük el igazán megismerni egymást, és így sosem fogjuk valóban megismerni egymást. Úgy gondolom, sok mindenről beszélhetünk, ahogy ön is említette a kérdésében. De megismétlem: a képzés természetesen része a válasznak, amint azt már többször is hangsúlyoztuk, minden szinten. A „Lélekben folytatott párbeszéd” segít megérteni, hogy részt venni a szinodális folyamatban annyit jelent, mint részt venni az Egyház életében; és meg kell tanulnunk mindenekelőtt meghallani a Szentlélek sokféle módon megszólaló szavát, és részesévé válni egy lelki útnak. Éppen azért, mert sokan közületek már megtették ezt az utat, meg kell értenünk, hogy

szívünk csak akkor maradhat nyitott a Szentlélek előtt, ha felismerjük, megéljük és megtapasztaljuk az ima fontosságát, a lelki élet fontosságát – egyénileg és közösségben, plébániai és szerzetesi közösségeinkben, mindenféle találkozásban.

Ily módon tovább növekedhetünk azon képességünkben, hogy meghallgassuk egymást, és megkülönböztetéssel felismerjük az előrehaladás legjobb módjait.

Úgy gondolom, sok mindenért kell imádkoznunk, hogy erőt kapjunk ahhoz, hogy kísérjük Önt és népét; hogy valóban tanúságot tegyünk Jézus Krisztusról, ahogy ön mondta: azon a földön, ahol született és élt, ahol megfeszítették és feltámadt a halálból – ami minden reményünk végső jele –, hogy az oly szükséges megbocsátás és kiengesztelődés valódi előmozdítói legyünk; és hogy megtanuljuk: a megbocsátás és a kiengesztelődés szolgálatában való munkálkodás által valóban nagyobb egységet tudunk építeni az összes nép között.

5. kérdés (spanyolul)

Hogyan ösztönözheti és inspirálhatja a szinodális folyamat társadalmainkat arra, hogy befogadóbbak, igazságosabbak és még inkább a béke munkálói legyenek?

Szentatya

Nagyon köszönöm a beszámolót, mindazt a munkát, amelyet Latin-Amerikában ebben a folyamatban és már ezt megelőzően is végeztetek. Úgy gondolom, az Egyháznak nagyon hálásnak kell lennie mindazért, amit Latin-Amerikától tanultunk. A hit ajándéka, a lelkesedés, a közösségi szellem – amelyek sok esetben maguknak a népeknek a kultúrájából fakadnak, akik hagyományosan valóban nagyon egységesek, s akik a közösségnek, a testvériségnek ezt az ajándékát olyan tapasztalattá alakították, amely szépen kifejeződik az Egyházban, és sokunkat tanít arra, hogyan járjunk hitelesen a szinodális úton.

Most olyasmit fogok mondani, ami nem kapcsolódik közvetlenül ahhoz, amit az imént mondtam, de talán magához a kérdéshez mégis. És előre szeretném mondani: senkit sem akarok megbántani. Személy szerint, amikor valaki megkérdezi: „Hogyan inspirálhat bennünket egy folyamat?”, azt válaszolom, hogy életemben ritkán éreztem magam inspirálva folyamattól.

Engem azok az emberek inspirálnak, akik lelkesedéssel élik meg a hitet.

Mindannyian mint szinodális csoportok, akik ezekben a napokban ide jöttetek, azért jöttetek, hogy a jubileumot megéljétek. Úgy gondolom, nagyon fontos megértenünk, hogy a jubileum meghívás a megtérésre, a kiengesztelődésre és a Jézus Krisztustól kapott új életre. Ennek a lelkületnek a megélése – és a szinodalitás lelkiségéről beszélünk – valójában az evangélium lelkiségét jelenti: a közösségét, az Egyházhoz tartozás vágyát. Ezek azok a vonások, amelyek valóban inspirálhatnak bennünket arra, hogy továbbra is Egyház legyünk, és az inklúzió útjait építsük, sokkal több embert – mindenkit – meghívva, hogy kísérjenek bennünket és együtt járjanak velünk.

Úgy gondolom tehát, hogy mindennek alapvető feltétele, hogy mindannyian valódi megtérést éljünk meg, és szívünkben felfedezzük – mindabból, amiről beszéltünk – azt a hiteles lelkiséget, amely Isten igéjének meghallgatásával kezdődik, a Szentlélek jelenlétének megkülönböztetésével, annak felismerésével, hová hív bennünket, és e tapasztalat megosztásával olyan módszerekkel, mint például a Lélekben folytatott párbeszéd. Megélni a Krisztushoz való közelséget, amely lángra lobbantja szívünkben annak vágyát, hogy tanítványok legyünk, úton lévő, hívő, misszionárius tanítványok. Ha ezzel a lelkesedéssel, ezzel a meggyőződéssel élünk, látni fogjuk, hogy tényleg sokkal több ember akar majd csatlakozni hozzánk, és a béke, a közösség építőjévé válni. Köszönöm!

6. kérdés (olaszul)

Milyen jogos reményeket táplálhatnak a nők egy szinodális Egyházban? Úgy véli, hogy az Egyházban valóban kulturális változás megy végbe, amely a férfiak és nők közötti egyenlőséget a jövőben megélt valósággá teheti?

Szentatya

Köszönöm, professzor asszony, a beszámolót és ezt a kérdést is.

Két nagyon személyes élménnyel szeretném kezdeni, a családommal. Katolikus családban nőttem fel, édesanyám és édesapám is nagyon aktívan részt vett az egyházközség életében. Egyszer, sok évvel ezelőtt – az Egyesült Államokban a hetvenes években, amikor sokat beszéltek a férfiak és nők egyenlőségéről –, megkérdeztem édesanyámat: „Te szeretnél egyenlő lenni a férfiakkal?” Ő pedig azt felelte: „Nem, mert mi jobbak vagyunk!” És ezt bizony nem tréfából mondta. Sok ajándék van, amely a nőknél megvan, és amelyet már akkor is sokféle módon fel tudtak ajánlani – a család, az egyházközség életében. Nemcsak az én édesanyám, hanem sok más nő is.

A második élményem Peruból származik, ahol működik egy női szerzetes kongregáció, amelynek karizmája az, hogy ott dolgozik, ahol nincsenek papok. Felhatalmazásuk van keresztelésre, házasságkötésnél való közreműködésre… Csodálatos missziós munkát végeznek, amely valóban tanúságtétel sok pap számára is. Ez az a bátorság, amelyre szükség van az evangélium hirdetéséhez – és nők azok, akik ezt teszik!

A kérdésre válaszolva – félretéve a bonyolultabb témákat, amelyekkel egy tanulmányozó csoport foglalkozik jelenleg – úgy gondolom, nem az a probléma, hogy nincsenek lehetőségek, hanem hogy kulturális akadályok léteznek. Ezt el kell ismernünk, mert

nem minden püspök vagy pap akarja megengedni, hogy a nők betölthessék azt a szerepet, amelyre nagyon is képesek. Vannak kultúrák, ahol a nők még mindig szenvednek a megkülönböztetések miatt – mintha másodrendű állampolgárok volnának –, és valóban nem rendelkeznek mindig ugyanazokkal a jogokkal.

Ott tehát ez kihívás az Egyház és mindannyiunk számára: hogyan tudjuk együtt előmozdítani mindenki jogainak tiszteletét; hogyan tudunk olyan kultúrát kialakítani, ahol ezek a dolgok nemcsak lehetővé, hanem valósággá is válnak, mindenki részvételével, saját hivatásának megfelelően, ahol mindnyájan felelősségteljes szerepet tölthetünk be az Egyházban. Sok példát láttunk erre a gyakorlatban. A valóság azonban az, hogy kulturálisan nem minden ország tart ott, ahol Európa vagy az Egyesült Államok.

Nem gondolhatjuk tehát, hogy ha itt-ott kinevezünk egy nőt erre vagy arra a feladatra, azzal már elértük a nők iránti tisztelet megvalósulását, mert erős kulturális különbségek vannak, amelyek problémákat okoznak.

Ezért arról kell beszélnünk, hogyan lehet az Egyház erő a megtéréshez és a kultúrák átalakításához, az evangélium értékei szerint. Sajnos gyakran inkább a kultúránk, mintsem az evangéliumi értékeink határozzák meg azt, ahogyan a hitünket megéljük! Éppen itt lehetünk mindannyian erő, inspiráció és meghívás nemzeteink, közösségeink, kultúráink számára, hogy gondolkodjunk el a különbségeken, amelyek léteznek – és nemcsak a férfi és nő között. Sok országban még mindig vannak különbségek társadalmi osztály vagy rang szerint: valakit nem lehet kinevezni egy tisztségre, mert mások elutasítanák… Vannak előítéletek, hátrányos megkülönböztetések, amelyek egyértelműen szembemennek az evangéliummal, és sokszor tehetetlenek vagyunk ezekkel a valóságokkal szemben. Tehát valóban sok tennivaló van még.

Úgy gondolom, az Egyház már most is kínál tereket e folyamat megkezdésére és folytatására, és itt is bátornak kell lennünk, hogy kísérjük a helyzeteket és a valóságokat, mert lépésről lépésre talán bevezethetők olyan változások, a kultúrák olyan átalakításai, amelyek révén megszűnhetnek a valódi hátrányos megkülönböztetések, és olyan közösségek jöhetnek létre, ahol minden ember ajándékát és karizmáját valóban tiszteletben tartják és értékelik. Köszönöm!

7. kérdés (angolul)

Milyen üzenetet szeretne megosztani az ázsiai egyházakkal, hogy bátorítsa őket a szinodális megtérésre?

Szentatya
Az első, ami eszembe jut, az, hogy szeretnék köszönetet mondani az ázsiai egyháznak. Ha valaki kihívásokkal néz szembe – a nyelvi és kulturális különbségek, a földrajzi távolság, a szegénység és számos más nehézség miatt –, és mégis keményen dolgozott, s eljutott odáig, ahol most tart, és megéli nemcsak a szinodalitásnak, hanem a közösség előmozdításának és a megtérésnek a folyamatát is, akkor mindannyiunknak köszönetet kell mondanunk, és gratulálnunk kell neki.

Ön azt mondta, hogy a párbeszéd lényegi fontosságú a békés együttéléshez. Úgy gondolom, hogy a sok vallásközi valóság miatt, amelyek természetesen nem kizárólag Ázsiára jellemzők, de ott különösen elterjedtek, hiszen a Fülöp-szigetek kivételével, ha nem tévedek, a kereszténység mindenütt kisebbségben van, a hit megélése és Jézus Krisztus tanítványaként való helytállás az elnyomás és nehézségek közepette olyan kihívás, amely előtt mindannyiunknak meg kell hajolnunk, és tisztelettel kell tekintenünk arra a szent földre, amelyet Ázsia képvisel az Egyház jelene és jövője számára.

Létezik egy olyan misztérium iránti érzék és az isteninek egy olyan felfogása, amely, úgy gondolom, számos ázsiai vallás sajátja, és ez kétségtelenül megnyitja az utat a vallásközi párbeszéd különböző formái előtt. Úgy gondolom, ez az egész Egyház számára kincs: Keletnek és Nyugatnak egyaránt.

Úgy vélem, ez olyasmi, amit Ázsia sok kultúrája értékel, és amiből mi is sokat tanulhatunk.

Ezért amikor a lélekről, a szinodalitás lelkületéről és a „Lélekben folytatott párbeszédről” beszélünk, van egy olyan misztikus vagy kontemplatív összetevő, amelyet továbbra is igyekeznünk kell felfedezni. Nem azt mondom, hogy megérteni, mert úgy gondolom, ez olyasmi, ami messze túlmutat a megértésen. De létezik egy olyan kapcsolat az istenivel, amelyből mindannyian tanulhatunk, és sokaktól, akik Ázsiában és Keleten élnek.

Természetesen nagy kihívások is vannak: a strukturális és gazdasági valóságok, amelyekkel szembe kell néznetek, valamint az alapvető kommunikáció előmozdításának nehézségei a helyi egyházak korlátozottságai miatt. Ezek olyan valóságok, amelyekkel, úgy hiszem, együtt kell szembenéznünk. Úgy gondolom, ennek a szinodális tapasztalatnak a közösség építéséről mindannyiunkat arra kellene ösztönöznie, hogy nagylelkűbben osszuk meg erőforrásainkat, hogy nagyobb egyenlőség és igazságosság legyen – még az anyagi javak és ajándékok elosztásában is, amelyeket sok egyház megoszthat másokkal.

Természetesen komoly kihívások állnak előttünk, de már most is jelentős erőfeszítések történnek, és ezt el kell ismernünk. Ez már egy zajló folyamat. De úgy gondolom, ismétlem, hogy az ázsiai népek sok reményt adhatnak. És remélem, hogy mindannyian együtt a remény jelévé válhatunk az ázsiai egyház számára. Ezzel egyszerűen hálámat és mély tiszteletemet szeretném kifejezni mindazok iránt, akik együtt járnak egymással az ázsiai egyházban. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír