Ferenc pápa és Justin Welby canterburyi érsek közös nyilatkozata

Ferenc pápa – 2016. október 7., péntek | 11:32

Október 5-én Rómában Ferenc pápa és Justin Welby canterburyi érsek nemcsak közösen imádkoztak az anglikánok és katolikusok közötti teljes egységért, hanem közös nyilatkozatot is kiadtak. Ennek szövegét most teljes terjedelmében közöljük.

Ötven évvel ezelőtt elődeink, VI. Pál pápa és Michael Ramsey érsek ebben a városban találkoztak, amelyet Péter és Pál apostol szolgálata és vére szentelt meg. Azt követően II. János Pál pápa és Robert Runcie, illetve George Carey érsek, majd XVI. Benedek pápa és Rowan Williams érsek együtt imádkoztak Szent Gergelynek ebben a templomában a Caelius dombon, ahonnan Gergely pápa elküldte Ágostont az angolszász népek evangelizálására. Amikor elzarándokolnak ezeknek az apostoloknak és szent atyáknak a sírjához, a katolikusok és az anglikánok egyaránt felismerik, hogy örökösei annak a kincsnek, amelyet Jézus Krisztus evangéliuma, valamint az a meghívás jelent, hogy továbbadják azt az egész világnak. Megkaptuk Jézus Krisztus örömhírét olyan férfiak és nők szent életén keresztül, akik szavaikkal és tetteikkel hirdették az evangéliumot, és azt a megbízást kaptuk, a Szentlélek arra indított minket, hogy tanúi legyünk Krisztusnak „a föld határaiig” (ApCsel 1,8). Közös meggyőződéssel valljuk, hogy a „föld határai” ma nemcsak földrajzi határokat jelentenek, hanem azt a feladatot róják ránk, hogy különösen is azokhoz vigyük el az evangélium üdvözítő üzenetét, akik társadalmaink peremén, szélein élnek.

1966-os történelmi találkozásukkor VI. Pál pápa és Ramsey érsek felállították az anglikán-katolikus nemzetközi bizottságot, hogy az olyan komoly teológiai párbeszédet folytasson, amely „az evangéliumokat és a közös ősi hagyományokat alapul véve elvezet az igazságban megvalósuló egységre, amelyért Jézus imádkozott”. Ötven évvel azt követően hálát adunk az Anglikán-Katolikus Nemzetközi Bizottság [ARCIC] eredményeiért. Ez a bizottság a kölcsönös tisztelet és szeretet új perspektívájából vizsgált olyan tanokat, amelyek a történelem során szakadást okoztak. Ma különösen is hálásak vagyunk az ARCIC II. szakaszának dokumentumaiért, melyeket meg fogunk vizsgálni, és várjuk a végkövetkeztetéseket az ARCIC III. szakaszától, amely próbál előrelépéseket tenni egységünk új helyzeteiben és kihívásaiban.

Ötven évvel ezelőtt elődeink felismerték azokat a „komoly akadályokat”, amelyek gátolták közöttünk a hiten és a szentségi életben való teljes osztozás helyreállításának útját. Ezek ellenére – hűen az Úr imájához, hogy tudniillik tanítványai egyek legyenek – nem bátortalanodtak el, hogy elinduljanak az úton, bár nem tudták, milyen lépéseket tudnak megtenni az út során. Nagy előrehaladást értünk el sok területen, ahol távol voltunk egymástól. Ugyanakkor új körülmények új nézeteltérésekhez vezettek, különösen is a nők felszentelése és az emberi szexualitással összefüggő újabb kérdések kapcsán. E nézetkülönbségek mögött örök kérdés marad a tekintély gyakorlásának módja a keresztény közösségben. Ma ez a néhány problematikus terület komoly akadályt emel teljes egységünk előtt. Miközben elődeinkhez hasonlóan mi sem látjuk még a megoldásokat az előttünk tornyosuló akadályokra, nem vagyunk elbátortalanodva. Bizakodva és a Szentlélekben örvendezve bízunk abban, hogy a párbeszéd és a kölcsönös elkötelezettség mélyebb megértésre vezet majd minket, és segít felismernünk Krisztusnak az ő egyházára vonatkozó akaratát. Bízunk Isten kegyelmében és a Gondviselésben, tudjuk, hogy a Szentlélek új kapukat nyit majd meg és elvezet minket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).

Az említett nézetkülönbségek nem gátolhatnak meg minket abban, hogy fivérnek és nővérnek ismerjük el egymást Krisztusban közös keresztségünk alapján. Attól sem foghatnak vissza minket soha, hogy felfedezzük a mély keresztény hitet és életszentséget a másik hagyományaiban, és hogy örüljünk neki. E nézetkülönbségek miatt nem szabad csökkenteni ökumenikus erőfeszítéseinket. Krisztus imája az utolsó vacsorán azért, hogy mindnyájan egyek legyenek (vö. Jn 17,20–23), felszólítást jelent az ő mai tanítványainak, amint annak idején, a halálát, feltámadását, valamint az egyház rákövetkező születését közvetlenül megelőző időben is az volt. Még nézetkülönbségeink sem zavarhatják meg közös imánkat: nemcsak imádkozhatunk együtt, hanem kell is együtt imádkoznunk, hogy hangot adjunk annak a hitnek és örömnek, amelyen osztozunk Krisztus evangéliumában, az ősi hitvallásokban és Isten szeretetének hatalmában, melyet a Szentlélek tett jelenvalóvá, hogy megszűnjön minden bűn és szakadás. Így, elődeinkhez hasonlóan, buzdítjuk papságunkat és a hívőket, hogy ne hanyagolják el és ne becsüljék le ezt a biztos, jóllehet tökéletlen közösséget, amelyen már osztozunk.

Nézetkülönbségeinknél szélesebb és mélyebb a hit, amelyen osztozunk, és a közös örömünk az evangéliumban. Krisztus azért imádkozott, hogy tanítványai egyek tudjanak lenni, „hogy a világ higgyen” (Jn 17,21). Egységre irányuló égető vágyunk, melyet e közös nyilatkozatban kifejezünk, szorosan kapcsolódik ahhoz a közös vágyunkhoz, hogy férfiak és nők eljussanak arra a hitre, hogy Isten elküldte Fiát, Jézust, a világba, hogy megmentse a rossztól, mely elnyomja és legyengíti az egész teremtést. Jézus szeretetből életét áldozta, halálból való feltámadása által pedig a halált is legyőzte. A keresztények, akik elfogadták ezt a hitet, találkoztak Jézussal és szeretetének győzelmével saját életükben, és arra kaptak indítást, hogy másokkal is megosszák e jó hír örömét. Képességünk, hogy egybegyűljünk imádságban dicsérni és kérni Istent, és hogy tanúságot tegyünk róla a világban, azon a bizalmon alapszik, hogy közös hiten osztozunk és a hitben lényegileg egyetértünk.

A világnak látnia kell, hogy közös munkálkodásunkkal erről a Jézusba vetett közös hitről teszünk tanúságot. Közösen dolgozhatunk és kell is dolgoznunk, hogy megvédjük és megőrizzük közös otthonunkat: úgy kell élnünk, oktatnunk és cselekednünk, hogy hozzájáruljunk a környezetpusztítás gyors véget éréséhez, hiszen az sérti a Teremtőt és kárt okoz az ő teremtményeinek; továbbá olyan egyéni és társadalmi viselkedési formákat kell kialakítanunk, amelyek előmozdítják a fenntartható és teljes körű fejlesztést mindenki javára. Egységben lehetünk és kell is lennünk abban a közös ügyben, hogy támogassuk és védelmezzük minden ember méltóságát. A személyes és társadalmi bűn lealacsonyította az emberi személyt. A közöny mai kultúrájában az elidegenedés falai elszigetelnek minket másoktól, az ő küzdelmeiktől és fájdalmaiktól, amelyektől ma sok olyan ember is szenved, akik testvéreink és nővéreink Krisztusban. A pazarlás mai kultúrájában a legsebezhetőbbek életéről gyakran megfeledkezik a társadalom és kiveti magából. A gyűlölet mai kultúrájában kimondhatatlan erőszakos tettek tanúi vagyunk, melyeket gyakran a vallásos hit torz felfogásával igazolnak. Keresztény hitünk arra késztet minket, hogy elismerjük minden emberi élet felbecsülhetetlen értékét, és kifejezzük megbecsülésünket minden emberi élet iránt az irgalmasság cselekedeteivel: oktatást, egészségügyi ellátást, ételt, tiszta vizet és menedéket nyújtunk, s mindig azon vagyunk, hogy megoldjuk a konfliktusokat és építsük a békét. Krisztus tanítványaiként az emberi személyt szentnek tekintjük, és Krisztus apostolaiként az emberi személy pártfogóinak kell lennünk.

Ötven évvel ezelőtt VI. Pál pápát és Ramsey érseket az apostol szavai inspirálták: „felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van, futok a cél felé, hogy elnyerjem Isten mennyei hívásának jutalmát, melyet Krisztus Jézusban adott” (Fil 3,13–14). Mára azt, „ami mögöttünk van” – a szétszakítottság fájdalmas századait – részben begyógyította az ötvenévnyi barátság. Hálát adunk a római Anglikán Központ ötvenéves működéséért, melynek az a rendeltetése, hogy a találkozás és a barátság helye legyen. Egymás barátaivá és útitársaivá váltunk közös zarándoklásunkban, ugyanazokkal a nehézségekkel nézünk szembe, megerősítjük egymást, tanuljuk megbecsülni az ajándékokat, amelyeket Isten a másiknak adott, és igyekszünk – alázattal és hálával – sajátjainknak tekinteni azokat.

Türelmetlenül szeretnénk továbbhaladni, hogy teljes egységben tudjuk hirdetni mindenkinek – szavakkal és tettekkel – Krisztus üdvözítő és sebeket gyógyító evangéliumát. Ezért nagy bátorítást jelent az, hogy ezekben a napokban az Egység és Küldetés érdekében létrejött Anglikán-Katolikus Nemzetközi Bizottság (IARCCUM) ily sok katolikus és anglikán pásztora találkozott, akik – az alapján, ami közös, és amit az ARCIC tudósainak nemzedékei gondosan napvilágra hoztak – erősen vágynak továbbhaladni az együttműködés küldetésében és a tanúságtételben a „föld határaiig”. Ma örömmel bízzuk meg őket és küldjük előre őket kettesével, ahogy az Úr elküldte a hetvenkét tanítványt. Az ő ökumenikus küldetésük a társadalom peremén élők felé legyen tanúságtétel mindannyiunk számára, és erről a szent helyről, ahogy a jó hír oly sok évszázaddal ezelőtt, induljon el az üzenet, hogy katolikusok és anglikánok együtt fognak munkálkodni, hogy hangot adjanak az Úr Jézus Krisztusban való közös hitnek, hogy enyhülést vigyenek a szenvedőknek, békét oda, ahol konfliktus van, méltóságot, ahol megtagadják és lábbal tiporják azt.

Nagy Szent Gergely e templomában buzgón kérjük a Szentháromság áldását az ARCIC és a IARCCUM további működésére, és mindazokra, akik imádkoznak a köztünk lévő egység helyreállításáért, és segítik azt.

Róma, 2016. október 5.

Őkegyelme Justin Welby – Őszentsége Ferenc


Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria