Ferenc pápa a bíborosokhoz: Isten tartsa elevenen bennünk az ámulat képességét!

Ferenc pápa homíliájának teljes fordítását közreadjuk.

A mai mise olvasmányai – az „Egyházért” cím alatt összeállított mise saját szövegei – kettős ámulatot tárnak szemünk elé: az egyik Pál apostolé, aki Isten üdvtervén ámul el (vö. Ef 1,3–14), a másik a tanítványoké, köztük Máté apostolé, amikor találkoznak a feltámadt Jézussal, aki küldetést ad nekik (vö. Mt 28,16–20). Kettős ámulat! Lépjünk bentebb e két területre, ahol a Szentlélek szele erősen fúj, hogy ebből a szentmiséből és ebből a bíborosi gyűlésből alkalmasabban induljunk el újra, hogy „minden népnek hirdessük az Úr csodás tetteit” (vö. Válaszos zsoltár).

A himnusz, mellyel az Efezusiaknak írt levél kezdődik, Isten történelemben megvalósuló üdvözítő tervének szemlélődéséből fakad. Ahogyan a világegyetem látványa lenyűgöz bennünket, ugyanúgy elámulunk, amikor az üdvösség történetét szemléljük. És ha a kozmoszban minden a gravitáció megfoghatatlan ereje szerint mozog vagy áll meg, Isten tervében – időkön át – minden Krisztusban találja meg eredetét, létét, rendeltetését és végcélját. A páli himnuszban ez a kifejezés – „Krisztusban” vagy „őbenne” – a talpkő, mely az üdvtörténet minden szakaszát tartja: Krisztusban már a teremtés előtt áldást kaptunk; őbenne meghívást kaptunk; őbenne megváltást nyertünk; őbenne minden teremtmény újra egyesül, és

mindannyian, közeliek és távoliak, elsők és utolsók, a Szentlélek működésének köszönhetően, arra rendeltettünk, hogy Istent dicsérjük és dicsőítsük.

E terv szemléléséhez – ahogy a liturgia mondja – „dicséret illik” (Imaórák liturgiája: rövid válaszos ének, hétfő, reggeli dicséret, negyedik hét): dicséret, áldás, imádás, hálaadás, mely elismeri Isten művét. Ez a dicséret az ámulatból él, és nem fenyegeti a megszokás veszélye, amíg a csodálkozásból merít, amíg a szív és a lélek eme alapvető magatartásából – az ámulatból – táplálkozik.

Szeretnélek mindannyiatokat megkérdezni, kedves bíboros testvéreim, püspökök, papok, megszentelt férfiak és nők, Isten népe: hogy állsz az ámulattal? Elcsodálkozol-e néha? Vagy már el is felejtetted, mit jelent?

Az ámulatnak ezt a légkörét lélegezzük be, amikor belépünk a páli himnusz területére.

Ha aztán elmélyedünk a rövid, de gazdag tartalmú evangéliumi elbeszélésben, ha a tanítványokkal együtt válaszolunk az Úr hívására, és elmegyünk Galileába – mindannyiunknak megvan a maga Galileája a saját történelmében, az a Galilea, ahol meghallottuk az Úr hívását, megláttuk az Úr hívó tekintetét –, ha tehát visszaérünk abba a Galileába, az általa megjelölt hegyre, akkor újabb ámulat tölt el bennünket. Ezúttal nem maga az üdvterv nyűgöz le bennünket, hanem az a – még meglepőbb – tény, hogy Isten bevon bennünket az ő tervébe: ez az apostolok küldetésének valósága a feltámadt Krisztussal. Épp csak el tudjuk képzelni, milyen lelkiállapotban hallgatta a „tizenegy tanítvány” az Úr szavait: „Menjetek […], tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19–20); majd a reményt és vigasztalást adó utolsó ígéretet – ma [a délelőtti összejövetelen] a reményről beszéltünk –: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). A feltámadt Krisztusnak ezek a szavai kétezer évvel később is képesek megdobogtatni szívünket. Nem szűnik bámulatba ejteni bennünket az a felfoghatatlan isteni döntés, hogy a világot a tanítványok eme nyomorúságos csoportjából kiindulva evangelizálja, akik – ahogy az evangélista megjegyzi – még mindig kételkedtek (vö. Mt 28,17). De ha jobban belegondolunk, ugyanaz a csodálkozás tölt el bennünket, ha magunkra nézünk, akik ma itt összegyűltünk, akiknek az Úr ugyanazokat a szavakat ismételte el, és ugyanazt a küldetést adta! Mindannyiunknak, nekünk, mint közösségnek, mint testületnek!

Testvéreim, ez az ámulat üdvösséghez vezető út! Isten tartsa elevenen bennünk, hogy megszabadítson attól a kísértéstől, hogy úgy érezzük, „a helyzet magaslatán vagyunk”, hogy „eminentissimo”-nak [’rendkívül kiválónak’] érezzük magunkat,

hogy azt a hamis bizonyosságot tápláljuk, hogy ma valójában minden másképp van, már nem úgy van, mint kezdetben, ma az Egyház nagy, az Egyház szilárd, és mi az egyházi hierarchia legmagasabb fokain állunk – „Eminenciás úrnak” szólítanak bennünket … Igen, van ebben némi igazság, de sok benne a megtévesztés is, amellyel a mindenkori Hazug igyekszik világiassá és ártalmatlanná tenni Krisztus követőit. Ezt a meghívást a világiasság kísértése fenyegeti, mely apránként elveszi az erődet, elveszi a reményedet; megakadályozza, hogy lásd Jézus tekintetét, aki név szerint hív és küld bennünket. Ez a lelki világiasság mételye!

Valóban, Isten igéje ma felébreszti bennünk az ámulatot azon, hogy az Egyházban vagyunk és Egyház vagyunk! Térjünk vissza ehhez a kezdeti, keresztségi ámulathoz!

És ez az, ami vonzóvá teszi a hívők közösségét, először saját maguk, aztán mindenki számára: annak kettős misztériuma, hogy Krisztusban áldottak vagyunk és Krisztussal együtt a világba megyünk. Ez az ámulat nem csökken bennünk az évek múlásával, nem csökken azzal, hogy felelősségünk növekszik az Egyházban. Hála Istennek, nem. Sőt erősödik és mélyül. Biztos vagyok abban, hogy ez rátok is igaz, kedves testvéreim, akik most csatlakoztatok a bíborosi testülethez.

És örülünk annak, hogy ebben a hálaérzésben mindannyian osztozunk, mindannyian, akik meg vagyunk keresztelve. Nagyon hálásnak kell lennünk Szent VI. Pál pápának, aki képes volt átadni nekünk ezt az Egyház iránti szeretetet, mely elsősorban hálaérzet, hálás csodálkozás az Egyház misztériumán, és azon az ajándékon, hogy nemcsak befogadtak bennünket az Egyházba, hogy nemcsak részesei vagyunk, hanem társfelelősök is vagyunk érte. Az Ecclesiam suam kezdetű enciklika – Szent VI. Pálnak a zsinat alatt írt programadó írása – előszavában az első gondolat, amely a pápát mozgatja, az, hogy – idézem – „elérkezett az óra az Egyházban, amikor el kell mélyítenie önmaga ismeretét […], önmaga eredetét, küldetését”, és éppen az Efezusiaknak írt levélre hivatkozik, az „»Isten kezdettől fogva elrejtette titkának gondviselő tervét, hogy az nyilvánvalóvá legyen az Egyházon keresztül« (Ef 3,9–10)”.

Kedves testvéreim, ilyen az Egyház szolgája: aki tud ámulva csodálkozni Isten tervén, és aki ebben a szellemben szenvedélyesen szereti az Egyházat, készen arra, hogy ott és úgy szolgálja küldetését, ahol és ahogy a Szentlélek akarja. Ilyen volt Szent Pál apostol – látjuk ezt leveleiben –: a benne élő apostoli buzgóságot és a közösségekért való aggódást mindig kíséri, sőt megelőzi a hálás csodálattal teli áldás: „Áldott legyen az Isten!” Tele van ámulattal. És talán ezen tudjuk lemérni lelki életünket, ez a fokmérője.

Megismétlem a kérdést, kedves testvérem, kedves nővérem – akik itt vagyunk mindannyian együtt –: képes vagy-e az ámulatra? Vagy már annyira megszoktad, hogy elvesztetted? Képes vagy-e még a csodálkozásra?

Adja Isten, hogy mi is ilyenek legyünk! Hogy tudjunk elámulni, elcsodálkozni! Hogy mi is mindannyian ilyenek legyünk, kedves bíboros testvéreim! Nyerje el nekünk ezt a kegyelmet Szűz Máriának, az Egyház anyjának közbenjárása, aki csodálkozva nézett és hordott a szívében mindent! Úgy legyen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír