Ferenc pápa előszót írt a Szíriában elrabolt jezsuita, Paolo Dall’Oglio írásaiból készült kötethez

„Megrendítő ma újraolvasni egy olyan szöveg néhány prófétai részletét, amely nagyon hasonlít egy lelki végrendeletre” – írja Ferenc pápa. Paolo Dall’Oglio írásaiban beszámol arról a mély belső indíttatásról, amely arra ösztönözte, hogy újjáélesszen egy Kr. u. 6. századból való ősi szír kolostort. Ezáltal visszaállította a sivatagi atyák nagyszerű spirituális hagyományát, és új értelmet adott a Krisztus szeretetéről nyújtott tanúságtételnek az arab muszlim környezetben.

A Mar Musza al-Habasi (Etiópiai Szent Mózes) kolostorközösséget ő hozta létre, oly sok szeretettel: a társaival folytatott beszélgetések a regula jelentőségéről, hatalmas szenvedélyről tanúskodnak. Egy szabad szellemről, aki elutasítja a formalitásokat; aki néha szélsőséges, ahogy ő maga is elismeri egy jó adag öniróniával. Ezekből a beszélgetésekből is kiderül elképzelésének mélysége, elkötelezettségének forrása:

A kolostor a sivatagban – jellemzi egy szuggesztív képpel – messziről látható fény, megálló az úton, a zarándoklat egy állomása; számunkra olyan, mint a Mamre tölgye, ahol Isten a vendégünk lesz, mi pedig az ő vendégei”.

Tíz év telt el azóta, hogy nincs hírünk Paolo atyáról. Nagy bátorsággal kereste Észak-Szíriában a kapcsolatot a néhány héttel korábban elrabolt két püspök – a szír ortodox Gregoriosz Johanna Ibrahim és a görög ortodox Bulosz Jazigi – fogvatartóival. Aztán néma csend. Rokonaitól és barátaitól eddig még a holttest visszaszolgáltatásának könyörületes gesztusát is megtagadták, hogy elsirathassák, és méltó módon eltemethessék. Nincsenek szavak ennek a fájdalomnak a kifejezésére, és nem tudjuk megnevezni és megmagyarázni lehetséges üldözői gyűlöletének okát.

Tudjuk azonban, mit nem szeretett volna: azt, hogy titokzatos és drámai eltűnésével a muszlim világot vádolják; hogy feladjuk azt a szenvedélyes párbeszédet, amelyben mindig is hitt, azzal a céllal, hogy „fordulatot érjen el az iszlámot és a muszlimokat illetően”, ahogyan azt regulája egyik előírása kimondja. E tekintetben Paolo Dall’Oglio nagyon egyértelmű volt. Nem hagyta figyelmen kívül a problémákat, meghallgatta arab keresztény testvérei, a koptok, a káldok, a maroniták, az asszírok szenvedéstörténetét... De a testvériség útját érezte a maga és az általa alapított szerzetesi közösség sajátos hivatásának.

Ezért bármi legyen is a helyzet, és figyelembe véve a legrosszabbat is, ami történhet, az Isten által elhívott keresztényeknek az a szerep marad, hogy minden muszlimot szeressenek”

– hangsúlyozta.

Nem politikai taktikáról volt szó, hanem egy misszionárius tekintetéről, aki mindenekelőtt önmagán tapasztalja meg Krisztus irgalmasságának erejét. Olyan tekintet ez, amely nem fundamentalista, hanem könnyed, tele van azzal a reménnyel, amely nem okoz csalódást, mert Istenben nyugszik, és mindig kész a mosolyra. Ezért ma is megindító újraolvasni egy olyan szöveg néhány prófétai részletét, amely nagyon hasonlít egy lelki végrendeletre. Kiváltképpen akkor, amikor Paolo atya a Jézusért való utolsó áldozatának napjáról beszél: „Azt mondom: hivatásunkat a muszlim környezetben az örömteli nevetésnek kellene beragyognia. És legyen az öröm napja, ha Isten úgy akarja, az a nap, amikor megízleljük a Jézusért való végső áldozatot, és kérjük ezt a kegyelmet; mert ez olyan kegyelem, amelyet senki sem tulajdoníthat magának”.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír