Ferenc pápa homíliája: A Lélek erőt és bátorságot önt belénk!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

A pünkösdről szóló beszámoló (vö. ApCsel 2,1–11) a Szentlélek Egyházban való működésének két területét mutatja be: bennünk és a küldetésben, két jellemzővel: erővel és szelídséggel.

A Lélek bennünk való működése erős, amint azt a szél és a tűz jele szimbolizálnak, melyeket a Bibliában gyakran társítanak Isten hatalmával (vö. Kiv 19,16–19). E nélkül az erő nélkül sosem lennénk képesek legyőzni a rosszat, sem a test kívánságait, amelyekről Szent Pál beszél, nem tudnánk legyőzni a test késztetéseit: a tisztátalanságot, a bálványimádást, a viszálykodást, az irigységet, stb. (vö. Gal 5,19–21). A Lélekkel viszont le tudjuk győzni őket. Ő ad erőt hozzá, mert ő behatol „száraz, merev és jeges” szívünkbe (vö. Jöjj, Szentlélek Istenünk szekvencia). Ezek a késztetések tönkreteszik a másokkal való kapcsolatainkat és megosztják közösségeinket, ő viszont belép a szívünkbe, és mindent meggyógyít.

Jézus is ezt mutatja meg nekünk, amikor a Lélektől vezérelve negyven napra visszavonul a pusztába (vö. Mt 4,1–11), hogy kísértést szenvedjen. Ez idő alatt az ő embersége is növekszik, erősödik, és felkészül a küldetésre.

Ugyanakkor a Paraklétosz bennünk való működése szelíd is: erős és szelíd. A szél és a tűz nem pusztítja el és nem égeti el azt, amit megérint: a szél betölti a házat, amelyben a tanítványok tartózkodnak, a tűz pedig lángok formájában szelíden leereszkedik mindegyikük fejére. Ez a szelídség is Isten cselekvésének olyan vonása, amelyet sokszor megtalálunk a Bibliában.

Jó látni, ahogy ugyanaz a robusztus és kérges kéz, amely először felszántotta a szenvedélyek rögeit, aztán szelíden elülteti az erény palántáit, „öntözi” és „ápolja” (vö. szekvencia) és szeretettel óvja őket, hogy növekedjenek és megerősödjenek, és a gonosz elleni harc fáradalmai után megízleljük Isten irgalmasságának és a vele való közösségnek az édességét.

Ilyen a Lélek is: erős, erőt ad a győzelemhez, ugyanakkor szelíd is.

A Lélek kenetéről beszélünk, a Lélek felken bennünket, velünk van. Ahogy az ősegyház egyik szép imája mondja: „Szelídséged, Uram, maradjon velem, és így szereteted gyümölcsei is!” (Salamon ódái, 14,6).

A Szentlélek, aki leszállt a tanítványokra, és közelivé – vagyis „paraklitosszá” – vált, úgy cselekszik, hogy átalakítja szívüket, és bátorságot önt beléjük, „mely arra indította őket, hogy megosszák másokkal Jézusról szerzett tapasztalatukat és a reményt, amely eltöltötte őket” (Szent II. János Pál: Redemptoris missio enciklika, 24). Ahogy Péter és János később a Szanhedrin előtt tanúskodni fog, amikor „megparancsolták nekik, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében” (ApCsel 4,18); ők pedig ezt válaszolták: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20). A Szentlélek erejét kapták, hogy ezt tudják válaszolni.

Ez számunkra is fontos, akik a keresztségben és bérmálásban kaptuk meg a Lelket. Ennek a bazilikának az „imaterméből” (cenákulum), az apostolokhoz hasonlóan, mi is küldetést kapunk, különösen ma, hogy hirdessük az evangéliumot mindenkinek, „folytonos továbbhaladásban, nemcsak földrajzi vonatkozásban, hanem abban az értelemben is, hogy felülemelkedve az etnikai és vallási határokon, a misszionálás valóban egyetemessé váljon” (Redemptoris missio, 25). És hála a Léleknek, mi is ugyanazzal az erővel és szelídséggel tehetjük és kell is tennünk.

Ugyanazzal az erővel: vagyis nem erőszakosan és rámenősen – a keresztény nem erőszakos, az ő ereje másféle erő, a Lélek ereje –, nem is számítással vagy ravaszsággal működik, hanem azzal az energiával, amely az igazsághoz való hűségből fakad, melyet a Lélek tanít a szívünknek és növel bennünk. És így megadjuk magunkat a Léleknek, nem a világ erejének adjuk meg magunkat, hanem továbbra is békéről beszélünk azoknak, akik háborút akarnak, megbocsátásról beszélünk azoknak, akik bosszút szítanak, befogadásról és szolidaritásról beszélünk azoknak, akik elzárják az ajtót és korlátokat emelnek, életről beszélünk azoknak, akik a halált választják, tiszteletről beszélünk azoknak, akik szeretnek megalázni, sértegetni és hulladékba dobni, hűségről beszélünk azoknak, akik megtagadnak minden köteléket, összekeverve a szabadságot egy felszínes, homályos és üres individualizmussal. Anélkül, hogy hagynánk magunkat megfélemlíteni a nehézségektől, a gúnyolódástól, a tiltakozástól, mely sosem hiányzik az apostoli életből (vö. ApCsel 4,1–31).

És miközben ezzel az erővel cselekszünk, igehirdetésünk szelíd kíván lenni, hogy mindenkit befogadjon. Ne felejtsük el: mindenkit, mindenkit, mindenkit! Ne felejtsük el azt a példabeszédet az ünnepre meghívott vendégekről, akik nem akartak elmenni: „Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!” (vö. Mt 22,9–10). A Lélek erőt ad, hogy előrehaladjunk és mindenkit szelíden hívjunk, megadja nekünk a szelídséget, hogy mindenkit befogadjunk.

Testvéreim, mindannyiunknak nagy szüksége van reményre, mely nem optimizmus, nem, valami más.

Reményre van szükségünk. A reményt horgonyként ábrázolják, ott, a parton, és mi, a kötélbe kapaszkodva, haladunk a remény felé.

Szükségünk van reményre, fel kell emelnünk tekintetünket a béke, a testvériség, az igazságosság és a szolidaritás horizontja felé. Ez az élet egyetlen útja, nincs másik. Persze, sajnos, ez gyakran nem tűnik könnyűnek, sőt, időnként kanyargós és emelkedik. De tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül: megvan az a bizonyosságunk, hogy a Szentlélek segítségével, az ő ajándékaival, együtt végig tudjuk járni, és egyre inkább járhatóvá tudjuk tenni mások számára is.

Testvéreim, újítsuk meg hitünket a Vigasztaló jelenlétében, aki mellettünk van, és továbbra is imádkozzuk:

Jöjj, Teremtő Lélek,
világosítsd meg elménket,
töltsd be kegyelmeddel szívünket,
vezesd lépteinket,
add világunknak a te békédet!
Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír