Ferenc pápa katekézise: Imájukkal a szemlélődő szerzetesek tartják fenn az Egyház misszióját!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk az apostoli buzgóság tanúiról szóló katekéziseinket. Szent Pállal kezdtük, legutóbb pedig a vértanúkra tekintettünk, akik életükkel hirdetik Jézust, egészen odáig, hogy életüket adják érte és az evangéliumért.

De van egy másik nagy tanúságtétel is, mely végigvonul a hit történelmén: a monasztikus szerzetesnőknek és szerzeteseknek, azoknak a nővéreinknek és testvéreinknek a tanúságtétele, akik lemondanak önmagukról, lemondanak a világról, hogy kövessék Jézust a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség útján, és közbenjárjanak mindenkiért. Életük önmagáért beszél, mégis feltehetjük a kérdést: hogyan segíthetik a kolostorokban élő emberek az evangélium hirdetését?

Nem tennék-e jobban, ha energiáikat a misszióba fektetnék? Tehát ha kimennének a kolostorból, és a kolostoron kívül hirdetnék az evangéliumot?

Valójában a szerzetesek az igehirdetés dobogó szívét jelentik, imájuk oxigén Krisztus testének összes tagja számára, imájuk az a láthatatlan erő, amely fenntartja a missziót. Nem véletlen, hogy a missziók védőszentje egy monasztikus szerzetesnő, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz. Hallgassuk meg, hogyan fedezte fel hivatását! Ezt írja: „Megértettem, hogy az Egyháznak van Szíve s hogy ez a Szív lángol szeretetében. Megértettem, hogy csupán a Szeretet tarthatja mozgásban az Egyház tagjait, hogy ha a Szeretet véletlenül kihalna, az Apostolok nem hirdetnék többé az Evangéliumot, a Mártírok sem akarnák már a vérüket ontani… Megértettem, hogy a szeretet magában foglalja az összes hivatásokat […]. És akkor túláradó, észvesztő örömömben felkiáltottam: Ó, Jézus, én Szerelmem, végre megtaláltam a hivatásomat, az én hivatásom a Szeretet! […] Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet” (Lisieux-i Szent Teréz: Önéletrajz, „B” kézirat, 1896. szeptember 8., [Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015, 255]).

A szemlélődő szerzetesek és szerzetesnők tehát olyan emberek, akik csendben imádkoznak, csendben dolgoznak az egész Egyházért.

Ez a szeretet: ez a szeretet a kolostorokban az Egyházért való imádkozásban, az Egyházért való munkában fejeződik ki.

Ez a mindenki iránti szeretet élteti a szerzetesek életét, ez fejeződik ki közbenjáró imájukban. Ehhez kapcsolódóan Nareki Szent Gergely egyháztanítót szeretném példaként megemlíteni. Ez az örmény szerzetes, aki ezer körül élt, egy imakönyvet hagyott ránk, amelyben az örmény népnek, a kereszténységet elsőként felvevő népnek a hite tükröződik. Ez a nép – erősen magához ölelve Krisztus keresztjét – sokat szenvedett a történelem során. Szent Gergely szinte egész életét a nareki kolostorban töltötte. Ott megtanult az emberi lélek mélységeibe látni, a költészet és imádság egybeolvasztásával pedig az örmény irodalom és lelkiség csúcsát jelentette. Ami a legmegdöbbentőbb benne, az éppen az egyetemes szolidaritás, melynek tolmácsolója. A monasztikus szerzetesekre és szerzetesnőkre az egyetemes szolidaritás jellemző: bármi történik is a világban, az helyet talál a szívükben, és imádkoznak.

A monasztikusok szíve úgy működik, mint egy antenna: befogja, ami a világban történik, és imádkozik, közbenjár érte. Így élnek egységben az Úrral és mindenkivel.

Nareki Szent Gergely ezt írja: „Ősatyánktól kezdve nemzedéke fogytáig, magamra vállaltam az összes adósságokat” (Naregi Szent Gergely: A bánat könyve. Beszélgetés a szív mélyéből Istennel. Örmény imádságok, 72. könyörgés, [Kairosz, Budapest, 2016, 312]). Ahogy Jézus tette, a szerzetesek is magukra veszik a világ problémáit, nehézségeit, betegségeit, annyi mindent, és imádkoznak másokért. Ők a nagy evangéliumhirdetők! Miért élnek bezártságban kolostorokban, és mégis miért evangelizálnak? Mert a szerzetesek a szavukkal, példájukkal, közbenjáró imájukkal és mindennapi munkájukkal közbenjáró hidat képeznek minden emberért és bűneikért. Könnyeznek, sírnak saját bűneikért – mindannyian bűnösök vagyunk! –, és sírnak a világ bűneiért is. Imádkoznak és közbenjárnak magasba emelt kezükkel és szívükkel.

Gondoljunk egy kicsit Egyházunknak erre a – ha szabad ezt a szót használnom – „tartalékára”: ők jelentik az igazi erőt, ők az igazi erő, amely előreviszi Isten népét, és innen ered az a szokás, hogy a hívők – Isten népének tagjai –, amikor találkoznak egy megszentelt személlyel, kérik tőle: „Imádkozz értem, imádkozz értem”, mert tudják, hogy van közbenjáró ima.

Ha lehet, látogassunk el egy-egy kolostorba, mert ott imádkoznak és dolgoznak a szerzetesek. Hasznunkra lesz!

Mindegyik kolostor a saját szabályzata szerint működik, de a szerzetesek keze mindig elfoglalt: elfoglalja a munka, elfoglalja az ima.

Az Úr adjon nekünk új kolostorokat, adjon nekünk szemlélődő szerzeteseket és szerzetesnőket, akik közbenjárásukkal előreviszik az Egyházat! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír