Ferenc pápa levele a római egyházmegye papjaihoz: Őrizkedjetek a klerikalizmustól!

Levele kezdetén a Szentatya megköszönte a római papoknak tanúságtételüket, szolgálatukat, fáradozásukat, és megállapította, hogy a papi szolgálatot „nem a lelkipásztori sikerekkel mérik”. Maradjunk az Úrban, hogy gyümölcsöt hozzunk, mert a „megvigasztaló gyengédség az ő irgalmából ered”. Az „igazi felüdülés nemcsak fizikai és lelki pihenésből ered, hanem abból, amikor megnyílunk az egymás közti testvéri találkozásnak”. A pápa kifejezte a római egyházmegye papjaihoz való közelségét az örömeikben, szenvedéseikben, munkáikban, keserűségeikben, lelkipásztori vigasztalásaikban.

A levél szerint Isten azt kéri tőlük, hogy harcoljanak a spirituális világiasság ellen. A Szentatya Henri de Lubac egy szövegére hivatkozik, mely szerint „a spirituális világiasság az Egyház legnagyobb veszélye”. Ha ez a spirituális világiasság behatolna az Egyházba, megrontaná azt azáltal, hogy az alapját támadná meg, és végtelenül katasztrofálisabb lenne bármely más közönséges erkölcsi világiasságnál.

A Szentatya tudja, hogy erről már máskor is beszélt, de most prioritásként kezeli. A spirituális világiasság azért veszélyes, mert egy életforma, amely a spiritualitást a látszatra redukálja: a „lélek napszámosaivá” teszi a szakrális formák mögé rejtőző embereket, akik a világ divatja szerint gondolkodnak és cselekszenek. Ez akkor történik, amikor hagyjuk magunkat elbűvölni a mulandóság csábításaitól, a középszerűségtől és a rutintól, a hatalom és a társadalmi befolyás kísértéseitől. És ha ezt felismerve el is utasítjuk, előbb-utóbb más módon álcázva magát visszatér.

Belső éberségre van szükségük, hogy megőrizzék az elmét és a szívet, és hogy táplálják magukban a Lélek megtisztító tüzét.

A világiasság, amikor bekerül a papok szívébe, sajátos formát ölt: ez a klerikalizmus. A pápa mint „idős ember” ismételten figyelmeztet erre, mert aggasztja, ha visszaesnek a klerikalizmus formáiba, anélkül, hogy észrevennék, azt a benyomást keltik az emberekben, hogy felsőbbrendűek, kiváltságosak, akik „magasan”, a többiek fölött helyezkednek el, és ezért el vannak választva Isten szent népének többi részétől.

A kísértés leküzdésére Ferenc pápa Ezekiel prófétát idézi: „Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük? A tejet felhasználtátok eledelül, a gyapjút ruházatul, a kövér állatokat levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be. Nem mentetek utána az eltévelyedettnek, nem kerestétek meg az elveszettet. Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük.” (Ez 34,2b–4). „A próféta »tejről« és »gyapjúról« beszél, ami táplál és melegít, és így azt mondja, hogy önmagunkat és érdekeinket tápláljuk, kényelmes és kellemes élettel ruházzuk fel magunkat.” Ferenc pápa Szent Ágoston Ezekiel-kommentárját is idézte: „Persze, a pásztor élhet ugyan a nyáj tejéből, de vegyen részt a nyáj nélkülözéseiben is, mert különben elvész a papi szellem, a szolgálat iránti buzgóság, a népről való gondoskodás vágya, hiszen ekkor a lelkipásztori törődés csak az »én«-re összpontosul, a saját megélhetésére és szükségleteire, saját dicséretére, nem pedig Isten dicsőségére. Ez történik annak az életében, aki a klerikalizmusba esik. Elveszíti a kegyelem érzését, a rácsodálkozást annak az ingyenességére, hogy az Isten szereti őt. Csak ha ebben az ingyenességben élünk, akkor élhetjük meg a szolgálatot és a lelkipásztori kapcsolatokat, ahogy Jézus szavai tanítják: »Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.« (Mt 10,8)”

Mindehhez közvetlenül Jézusra kell tekintenünk, arra az együttérzésre, amellyel megsebzett emberségünkre tekint, arra az ingyenességre, amellyel életét adta értünk a kereszten. Ebben áll a világiasság és a klerikalizmus mindennapi ellenszere:

feltekinteni a keresztre feszített Jézusra, mindennap rászegezni a szemünket, aki kiüresítette és megalázta önmagát értünk mindhalálig. Elfogadta a megaláztatást, hogy kiemeljen minket bukásainkból, és hogy megszabadítson a gonosz hatalmától.

Így Jézus sebeit szemlélve megtanuljuk, arra vagyunk hivatva, hogy felajánljuk magunkat, megtört kenyérré legyünk az éhezőknek, hogy részt vegyünk a megfáradtak és elnyomottak útjaiban. Ez a papi lelkület: magunkat Isten népének szolgáivá tesszük, nem pedig uraivá, megmossuk testvéreink lábát, és nem tapossuk el őket lábaink alatt. Virrasszunk tehát éberen a klerikalizmussal szemben – kérte a pápa. Segít ebben Péter apostol, aki a hagyomány szerint a halál pillanatában megalázkodott fejjel lefelé, hogy ne maradjon az ő Ura magasságában. Pál apostol is óva int bennünket, aki Urának, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartott, érte mindent elvetett, sőt szemétnek tekintett, csak hogy Krisztust elnyerhesse és hozzá tartozzon (vö. Fil 3,8).

Végezetül a pápa így írt: „Ne csüggedjünk gyarlóságainkban és hiányosságainkban, valamint a hit mai válságában!” Ahogy De Lubac mondta, az Egyház „minden homályossága ellenére ma is [...], Jézus Krisztus szentsége, ahogy a Szűzanya. Semmiféle hűtlensége nem akadályozhatja meg, »hogy Isten egyháza«, »az Úr szolgálóleánya« maradjon”. Éltessen bennünket ez a remény, támogassa lépteinket, könnyítse meg terheinket, adjon új lendületet szolgálatunknak. Tűrjük fel ehhez az ingujjunkat, és térden állva imádkozzunk a Lélekhez egymásért, kérve, hogy segítsen bennünket személyes életünkben és a lelkipásztori tevékenységünkben is, hogy Isten népének igazi pásztorai lehessünk – zárul Ferenc pápának a római egyházmegye papjaihoz írt levele.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News Facebook-oldala

Magyar Kurír