Ferenc pápa: Panaszkodás helyett merítsünk erőt hitünk legnagyobb valóságából!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó reggelt!

A húsvét napjához kapcsolódó mai evangélium a két emmauszi tanítvány történetét beszéli el (vö. Lk 24,13–35). Olyan történet ez, amely úton kezdődik és végződik. Ott van ugyanis a tanítványok odaútja: szomorúak a Jézussal történtek befejeződése miatt, elhagyják Jeruzsálemet, és visszatérnek otthonukba, Emmauszba, körülbelül tizenegy kilométert tesznek meg. Ez az út nappal zajlik, jórészt lefelé haladnak. És ott a visszaút: újabb tizenegy kilométer, amikor már beállt az éjszaka, jórészt felfelé haladva, az odaút és az egész nap fáradalmait követően. Két út: egy könnyű nappali és egy fárasztó éjjeli. Az elsőre azonban szomorúságban, a másodikra örömben kerül sor. Az elsőnél ott van az Úr, aki mellettük halad, de nem ismerik fel; a másodiknál már nem látják, de közel érzik magukhoz. Az elsőnél lehangoltak és reménytelenek; a másodiknál futva viszik a jó hírt a többieknek a feltámadt Jézussal való találkozásukról.

Az első tanítványoknak ez a két különböző útja azt üzeni nekünk, Jézus mai tanítványainak, hogy két ellentétes irányban haladhatunk az életben: az egyik azoknak az útja, akik, hasonlóan az odaút két szereplőjéhez, engedik, hogy az élet csalódásai megbénítsák őket, és szomorúan haladnak előre; a másik azoknak útja, akik nem önmagukat és saját problémáikat helyezik előtérbe, hanem Jézust, aki meglátogat bennünket és a testvéreket, akik várják látogatását, vagyis a testvéreket, akik arra várnak, hogy gondjainkba vegyük őket.

Ez a megfordulás: hagyjuk abba az önmagunk körül forgást, a múltbeli csalódások, a nem teljesült álmok és az életünkben történt sok rossz dolog körüli forgást. Hajlamosak vagyunk arra, hogy állandóan csak önmagunk körül forogjunk. Forduljunk el ettől, és nézzünk az élet legnagyobb és legigazabb valóságára: Jézus él, Jézus szeret engem! Ez a legnagyobb valóság. És tudok tenni valamit másokért. Ez egy gyönyörű, pozitív, ragyogó, szépséges valóság!

Ez az irányváltoztatás: átlépek az önmagamra gondolásról az Istenem valóságára gondolásra; vagy egy másik szójátékkal: átlépek a „ha”-ról az „igen”-re. A „ha”-ról az „igen”-re. Mit jelent ez? „Ha Ő megszabadított volna bennünket, ha Isten meghallgatott volna engem, ha az élet úgy alakult volna, ahogy akartam, ha lenne nekem ez vagy az…” – [mondogatjuk] panaszos hangon. Ez a „ha” nem segít, nem gyümölcsöző, nem segít sem nekem, sem másoknak. Itt vannak a mi „ha”-val kezdődő mondataink, hasonlók a két emmauszi tanítványéhoz. Ők viszont átlépnek az „igen”-re: „Igen, az Úr életben van, velünk jár. Igen, most, nem holnap, újból útnak indulunk, hogy hirdessük őt.” „Igen, meg tudom tenni ezt, hogy boldogabbá tegyem az embereket, jobbá tegyem az embereket, segítsek sok embert. Igen, igen, meg tudom tenni.” A „ha”-ról az „igen”-re, a panaszkodásról az örömre és a békére, mert amikor panaszkodunk, nem élünk örömben; szürkék vagyunk, szürkében élünk, a szomorúság szürke levegőjét szívjuk. Ez nem segít, nem is tudunk tőle fejlődni. A „ha”-ról az „igen”-re, a panaszkodásról a szolgálat örömére!

Hogyan ment végbe a tanítványokban ez a váltás az „én”-ről „Isten”-re, a „ha”-ról az „igen”-re? Találkoztak Jézussal: a két emmauszi tanítvány először kinyitotta előtte szívét; aztán meghallgatták, ahogy az Írásokat magyarázta; aztán meghívták otthonukba. Otthonainkban mi is meg tudunk tenni három lépést: először: nyissuk meg szívünket Jézus előtt, bízzuk rá életünk terheit, fáradozásait, csalódásait, bízzuk rá a „ha”-val kezdődő mondatainkat; második lépésként: hallgassuk Jézust, vegyük kézbe az evangéliumot, még ma olvassuk el ezt a szakaszt, Lukács evangéliumának huszonnegyedik fejezetében; harmadszor: kérjük Jézust, ugyanazokkal a szavakkal, mint azok a tanítványok: „Uram, maradj velünk” (Lk 24,29). „Uram, maradj velem! Uram, maradj mindannyiunkkal, mert szükségünk van rád, hogy megtaláljuk a helyes utat. Nélküled sötét éjszaka van.”

Kedves testvérek, az életben mindig úton vagyunk. És azzá válunk, ami felé haladunk. Isten útját válasszuk, ne az én útját; az „igen” útját, ne a „ha” útját! Így rájövünk majd, hogy nincs olyan váratlan esemény, nincs olyan meredek emelkedő, nincs olyan sötét éjszaka, amellyel nem tudnánk Jézussal együtt szembenézni. A Szűzanya, az úton lét anyja, aki az Ige befogadásával egész életét Istennek kimondott „igen” -né tette, mutassa nekünk az utat!

A Szentatya szavai a Regina caeli elimádkozása után:

Kedves testvérek!

Tegnap volt az ENSZ malária elleni világnapja. Miközben a koronavírus-világjárvánnyal küzdünk, a malária megelőzésére és kezelésére irányuló erőfeszítéseinket is folytatnunk kell, amely sok országban emberek milliárdjait fenyegeti. Közel vagyok minden beteghez, azokhoz, akik gondozzák őket, és mindazokhoz, akik azon dolgoznak, hogy mindenki hozzáférjen megfelelő egészségügyi alapellátáshoz.

Szeretném üdvözölni mindazokat, akik ma Lengyelországban részt vesznek a „Szentírás országos olvasásában”. Sokszor mondtam nektek, és szeretném újra elmondani, mennyire fontos elsajátítani azt a szokást, hogy mindennap szánjunk pár percet az evangélium olvasására. Hordjuk a zsebünkben, a táskánkban! Legyen mindig kezünk ügyében, és olvassuk egy kicsit mindennap!

Pár nap múlva kezdődik május, az a hónap, amelyet különösen Szűz Máriának szentelünk. Egy rövid, tegnap megjelent levélben arra biztattam az összes hívőt, hogy imádkozzák a szent rózsafüzért ebben a hónapban, együtt, családban vagy egyedül, és imádkozzák el valamelyik imát a két ima közül, amelyet mindenkinek rendelkezésére bocsátottam. Édesanyánk segítsen, hogy nagyobb hittel és reménnyel nézzünk szembe ezekkel a mostani megpróbáltatásokkal!

Mindenkinek gyönyörű májust és szép vasárnapot kívánok! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír