Ferenc pápa vasárnap délben: Keressük az Urat, és ne megszokásból éljük hitünket!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, áldott vasárnapot!

A mai evangélium Jézusnak az első tanítványaival való találkozását mutatja be (vö. Jn 1,35–42). Ez a jelenet arra hív bennünket, hogy emlékezzünk vissza a Jézussal való első találkozásunkra. Mindannyiunknak volt első találkozása Jézussal: gyermekként, tizenévesként, fiatalként, felnőttként… Mikor találkoztam először Jézussal? Visszaemlékezhetünk egy kicsit. Miután felidéztük ezt gondolatban, emlékezetünkben, ébresszük fel magunkban a Krisztus-követés örömét, és tegyük fel a kérdést: mit jelent Jézus tanítványának lenni? A mai evangélium három szót kínál nekünk:

keressük Jézust, lakunk Jézusnál, hirdetjük Jézust.

Először is: keressük. Két tanítvány Keresztelő János tanúságtételének köszönhetően követni kezdte Jézust, ő pedig, amikor „látta, hogy követik, megkérdezte: »Mit kerestek?«” (Jn 1,38). Ezek az első szavak, amelyeket Jézus hozzájuk intéz: mindenekelőtt arra kéri őket, hogy nézzenek magukba, és kérdezzék meg maguktól, milyen vágyakat hordoznak szívükben. „Mit kerestek?” Az Úr nem áttérőket akar, nem a közösségi oldalakra jellemző felszínes „követőket” akar. Az Úr olyan embereket akar, akik kérdéseket tesznek fel maguknak, akik engedik, hogy az ő igéje megszólítsa őket. Ezért

ahhoz, hogy valaki Jézus tanítványa legyen, először is keresnie kell őt, nyitott, kereső szívvel kell rendelkeznie, nem pedig teli vagy megelégedett szívvel.

Mit kerestek ezek az első tanítványok? A második igén keresztül megláthatjuk: lakni. Nem híreket vagy információkat kerestek Istenről, nem jeleket vagy csodákat kerestek, hanem találkozni akartak a Messiással, hogy beszélgessenek vele, hogy vele legyenek, és hallgassák őt. Az első kérdés, amelyet feltesznek: „Hol laksz?” (Jn 1,38). Krisztus pedig hívja őket, hogy legyenek vele: „ Jöjjetek, és nézzétek meg!” (Jn 1,39). Vele lenni, vele maradni – ez a legfontosabb az Úr tanítványa számára.

A hit tehát nem elmélet, nem, hanem találkozás: a hit az, hogy elmegyünk megnézni, hol lakik az Úr, és nála lakunk. Találkozni az Úrral és vele együtt lakni.

Keresni, lakni, és végül hirdetni. A tanítványok keresték Jézust, aztán elmentek vele, és az egész napot vele töltötték. Most pedig hirdetni kezdik. Visszatérnek, és hirdetik. Keresés, nála lakozás, hirdetés. Én keresem-e Jézust? Jézusnál lakom-e? Van-e bátorságom hirdetni Jézust? Ez az első találkozás Jézussal olyan meghatározó élmény volt, hogy a két tanítvány örökre megjegyzi annak időpontját: „délután négy óra körül volt” (Jn 1,39). Ez mutatja e találkozás az erejét. Szívük pedig annyira megtelt örömmel, hogy szükségét érezték, hogy azonnal továbbadják a kapott ajándékot. Egyikük, András ugyanis sietett, hogy megossza azt fivérével. Testvéreim, ma mi is emlékezzünk vissza az Úrral való első találkozásunkra. Mindannyiunknak volt első találkozása vele, akár a családban, akár azon kívül… Mikor találkoztam az Úrral? Mikor érintette meg az Úr a szívemet?

Tegyük fel magunknak a kérdést:

vajon még mindig az Úrba szerelmes tanítványok vagyunk-e, keressük-e az Urat, vagy belekényelmesedtünk egy megszokásokra épülő hitbe? Vele lakunk-e az imádságban, tudunk-e csendben vele lenni?

Tudunk-e az Úrral imádságban együtt időzni, csendben vele lenni? És érzünk-e vágyat arra, hogy továbbadjuk, hogy hirdessük az Úrral való találkozás szépségét? A Boldogságos Szűz Mária, Jézus első tanítványa, ébressze fel bennünk annak vágyát, hogy

keressük Jézust, vele legyünk, és hirdessük őt!

*

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Üdvözöllek mindnyájatokat, rómaiak, Olaszországból és a világ számos tájáról érkezett zarándokok. Külön is köszöntöm a Hermandad Sacramental de Nuestra Señora de los Remedios tagjait, akik a spanyolországi Villarrasából jöttek.

Ne felejtsünk el imádkozni a sok emberéletet követelő kolumbiai földcsuszamlás áldozataiért.

Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a háború kegyetlenségétől szenvednek a világ számos részén, különösen Ukrajnában, Palesztinában és Izraelben. Az év elején jókívánságként békét kívántunk egymásnak, de a fegyverek továbbra is ölnek és pusztítanak. Imádkozzunk, hogy akik e konfliktusok felett hatalommal rendelkeznek, elgondolkodjanak azon, hogy a háború nem a megoldáshoz vezető út, mert civil emberek halálát okozza, városokat és infrastruktúrákat rombol le.

Más szóval,

a háború ma önmagában emberiség elleni bűncselekmény. Ne felejtsük el: a háború önmagában emberiség elleni bűncselekmény. A népeknek békére van szükségük!

A világnak békére van szüksége! Néhány perccel ezelőtt az „A Sua Immagine” című tévéműsorban Faltas atyát, a jeruzsálemi Szentföldi Kusztódia vikárusát hallgattam: ő békére való nevelésről beszélt. Nevelnünk kell a békére! Láthatjuk – az egész emberiséget tekintetve –, hogy még nem kaptunk annyi nevelést, hogy minden háborút megállítsunk. Állandóan imádkozzunk ezért a kegyelemért: a békére nevelésért!

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír