A hegyre épült város – Martos Levente Balázs adventi konferenciabeszéde (4.)

A hegyi beszéd bevezetésében ezt olvassuk: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyre épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,13–16)

Ezek a szavak meghatározzák Jézus tanítványainak kilétét, illetve feladatát. Csak az lehet a „föld sója”, aki egyedülálló értéket tesz hozzá ehhez a világhoz. És csak akkor dicsekedhet azzal, hogy a világ világossága, ha őt magát valamiféle isteni fény ragyogja be. Hasonló egyértelműséggel Jézus önmagáról mondja: „Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12)

A szónok rámutatott, e képek ellentmondásosnak tűnnek, hiszen a só önmagában képtelen elveszíteni az ízét. A lámpásnak pedig a létéből fakad, hogy fényt áraszt. Ez a két kijelentés rámutat a tanítványok méltóságára és lehetőségeire. A hozzájuk kapcsolt két értelmező mondat viszont arra figyelmeztet, hogy éljenek is a hivatásuk szerint. Az említett jótettek a tisztaság, a megbocsátás, a nagylelkűség gesztusai, melyek Atyánkat dicsőítik, aki a mennyekben van.

Ha csak embereknek szól, a dicsérő szó gyorsan feledésbe merül. De amikor Istent dicsérjük, az örökléthez csatlakozunk

– emelte ki a püspök.

De kikhez szólt itt Jézus? – tette fel a kérdést. Vagy másként fogalmazva: Hogyan közvetíti Máté evangélista azt a szemléletet, amelyet valaha Jézustól tanult? És melyik az a közösség, amelyen keresztül hozzánk is eljut az üzenet? Jézus szavait hallották az első keresztények, Máté lejegyezte, mi pedig ezt adjuk tovább nemzedékről nemzedékre.

Mi lehetünk, és mi vagyunk a föld sója, a világ világossága.

Jézus egész beszéde egyfajta toborzó, meghívás az ő táborába, azok közé, akik úgy akarnak élni, ahogy ő tanítja, és ahogy ő maga él. A hegyi beszéd logikája szerint úgy lehet Jézushoz csatlakozni, hogy befogadjuk az ő szavait, és ezek alapján akarunk élni.

Máté valószínűleg zsidó keresztény hívekhez szólt. A tömeg, amely rácsodálkozik Jézus hatalmára, ismeri a törvényt, amely régen Mózes által megmondatott, és amelyhez képest Jézus most a saját tekintélyével valami újat fogalmaz meg. Az ószövetségi törvényből indul ki, amely a világ népei között kiválasztott zsidó népet szólította meg, ehhez pedig azt a végsőkig megélt szeretetet teszi hozzá, amely a saját küldetésének megélésében bontakozott ki.

Ez a szeretet Jézusnak az Isten iránti szeretetében, majd a tanítványaiért kiontott vérében lett a legnyilvánvalóbb.

Tanítványait a legkisebbeknek nevezi, akik még mindig hordozzák az Ószövetség bölcsességét, ismerik a választott nép hivatását. De ez a közösség részt kap Jézus küldetéséből. Ő maga azt mondta az élete végén, hogy a feladatot, amelyet az Atya rábízott, elvégezte, megdicsőítve őt a földön. Ez a kivételes szeretettség, amelybe Jézus mindig beavatja az övéit, itt a hegyi beszéd kezdetén is megnyilvánul.

Azt is olvassuk, hogy „egy hegyre épült várost nem lehet elrejteni”. Ez egyes szakértők szerint arra utal, hogy a magasban épült település házait messziről is látni, vagyis a láthatóságra utal. De miért ne gondolhatnánk arra, hogy a város képében megjelenik az Ószövetségben Jeruzsálem képe, az Újszövetségben pedig az Egyház közössége, a tanítványoké, akik hallgatnak Jézus szavára? Eszünkbe juthat Izajás próféta jövendölése a magas helyre épült városról, Jeruzsálemről, amelyhez a népek nagy sokasága zarándokol. Felötlenek bennünk a zsoltárok, amelyekben arról olvasunk: Isten kiválasztotta Jeruzsálemet, hogy ott megpihenjen, lakóhelyet építsen magának. És tekinthetünk erre a városra úgy is, mint amely Istentől kapja az életerejét, Istenre épül, a szónak átvitt értelmében, de valahogy mégis láthatóan, érzékelhetően.

A hegyre épült város jellemzője nem a bevehetetlenség. Ezt a várost nem a bezárt kapuja vagy a magas falai teszik jellegzetessé. Egyszerűen csak látható, ott van mindenkinek a szeme előtt. Célként, vágyott magaslatként ott lebeg a hozzá érkezők előtt. Ez a kép rámutat az emberi élet és a közösség sebezhető mivoltára is.

Az Egyház is újra meg újra kísértést szenved: elzárkózzon-e, önmagába forduljon-e? Vagy esetleg rombolja le saját falait és hagyja, hogy mélybe hulljon minden érték, amelyet a századok folyamán felhalmoztak benne?

Martos Levente Balázs püspök felidézte Lénárd Ödön piarista Só és mécs című könyvét, melyben a kommunizmus szorításából lassan kibontakozó Egyházon kéri számon az evangélium erejét és világosságát. A sokat szenvedett szerzetest felháborította az a következetlenség, amely véleménye szerint egyre jobban rátelepedett a rendszerváltásra készülő, majd azt átélő Egyházra. E könyv rámutat: ugyan mit adhatunk a világnak akkor, ha nem tudunk az őszinte bűnvallás és valódi megbocsátás közössége lenni?

Ferenc pápa Vos estis lux mundi, vagyis Ti vagytok a világ világossága kezdetű apostoli levelét az egyházi személyek által elkövetett visszaélésekkel kapcsolatban adta ki. A Szentatya így ír: „A mi Urunk, Jézus Krisztus arra hív meg minden hívőt, hogy a szentség, az egység és az erény ragyogó példaképe legyen. Mi mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy életünkben és felebarátainkhoz fűződő kapcsolatunkban konkrét tanúságot tegyünk a Krisztusba vetett hitünkről.” Ferenc pápa azt mondja ebben a dokumentumban, hogy az Egyház számon kérhető tettekkel, vagy legalább a megtérés és a bűnbánat nyilvánvaló gesztusaival váljon a világ világosságává.

Az Egyháznak abban is példát kell mutatnia, hogy mer bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani.

A keresztény hit mint közösségi, sőt társadalmi hagyomány felelősséget ró ránk, amelyet mi vállaltunk, sőt alkalmanként újra meg újra deklaráltunk.

Jézus szavai arra ösztönöznek, hogy higgyünk a nekünk adott küldetésben, a közös erőfeszítés erejében, az irgalom örömhírében.

– hangsúlyozta a szónok. Számos kortársunk reményt keres, sót és világosságot a saját életének, keresi az élhető emberi közösség városát. De el tudjuk-e fogadni, hogy sokan csak vendégként érkeznek, azután pedig tovább is mennek? El tudjuk-e fogadni, hogy az Egyház ma is úgy lehet az irgalom jele a világ számára, hogy bűnbánatot tart? Az igazság a szeretetben lesz befogadható, és mi arra teszünk kísérletet, hogy közösségben éljünk meg valamit ebből a szeretetből.

Végezetül Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök Izajás próféta könyvéből idézett, majd arra kérte a híveket, hogy vegyék fontolóra, milyen is lenne a mi hegyre épült városunk? És milyennek képzelte azt Isten? „Imádkozzunk azért, hogy tehessünk valamit, nem csak ezért a városért, ezért a közösségért, de ezen keresztül a kortársainkért is, akik olyannyira vágynak az Isten csodálatos, nagylelkű szeretetére!”

Fotó: Lambert Attila (archiv)

Baranyai Béla/Magyar Kurír