Bemutatjuk Hugyecz Balázst, a Váci Egyházmegye újmisés papját

Az igent mindennap újra ki kell mondani. Isten jelenlétében élni munkás dolog – fogalmazta meg Hugyecz Balázs. Három évvel az első igen kimondását követően elérkezett életében az a mélypont, amikor elégtelenné váltak számára a korábbi miértek, és újra fel kellett fedeznie a vonzást. „Úgy éreztem, egyedül vagyok, kiüresedve állok Isten előtt, és meg kell találnom, mi volt az alapja az igenemnek. A kápolnában térdeltem az Oltáriszentség előtt. Akkor döbbentem rá, hogy Jézus miatt vagyok itt.

Nem a miért a lényeg, hanem a kiért. Jézusért szeretném ezt élni, az Ő arcát megmutatni az embereknek”

– idézte fel azt az élményt, mely ráébresztette, hogyan tud megerősödést nyerni az újra és újra kimondott igenekkel.

A fiatal pap útja két Nógrád megyei faluból indult, Romhányból, ahol szüleivel élt, és Nógrádból, ahol nagymamájánál a nyarakat töltötte. A nagyszülői ház egyik oldaláról a vidékből kimagasodó fennsíkot koronázó nógrádi várra, a másikról a Börzsöny erdős lankáira lehetett rálátni. Talán ez keltette fel Balázsban a kertészet iránti vonzalmat, ami rövid ideig erősebb volt a papi elhívatásnál. Pedig ennek gondolata már óvodásként megfogalmazódott Balázsban, ez erősödött meg, amikor általános iskolásként napi ministrálóvá vált Romhányban. „Plébánosunk szerető és befogadó légkört alakított ki, támogatott minket, minden misén örömmel várt minket, és közösséget formált belőlünk.” Amikor a váci piaristáknál befejezte a gimnáziumot, egyértelművé vált az út.

A képzése hét évének első szakasza a Váci Egyházmegyében az előkészítő szeminárium egy éve volt. Ezt a jelentkezők Kismaroson, a ciszterci nővérek apátságában töltik, lelki növekedésre törekedve, közösségben. Kétkezi munka, elmélyülés az önismeretben... Balázs számára ez az ima és a közösségre találás, a kapcsolatépítés éve  volt. Rendhagyó módon a filozófiai-teológiai tanulmányait két éven át úgy folytatta, hogy innen ingázott Budapestre, a Központi Szemináriumba. „Életem egyik legszebb időszaka volt. Az emberek hétköznapjait éltük naponta Budapestre vonatozva, a nagyváros zajával, rohanásával, és onnan érkeztünk meg a monostor csendéjébe.” A bentlakás, a szeminárium aztán alapvető változásokat hozott. Bele kellett tanulni az új életrendbe. Balázs számára nehéz volt, hogy megszakadt a kapcsolata az emberekkel. „Steril volt a környezet, távol voltunk azoktól, akikhez közel akarjuk vinni Istent.” Nagyra értékeli az ott kialakult barátságokat, melyekből ma is sokat merít.

Nagy lelkesedéssel érkezett diakónusi gyakorlatára Salgótarjánba. Egy teljesen ismeretlen közegbe került, idegen emberek közé. „Megtapasztaltam, ha szeretettel próbálok jelen lenni, nagyon sok szeretetet, megerősítést kapok vissza. Mosolyt, a szeretet bátorító gesztusait. Ez megmutatta, mennyire fontos a kapcsolat a pap és a hívek között, mert ha ez nincs, a lényeg hiányzik. Erre vártam. Végre szolgálhattam, emberek között, értük és velük, hogy közelebb tudjam vinni hozzájuk a szerető Isten arcát.”

A szenteléssel lezárul élete hétéves szakasza, amire készült, elkezdődik. „Mostantól papként kell megtalálnom naponta az igent, és vállalni, amire aznap hív engem Isten, megküzdve a nap nehézségeivel. Szeretnék elérhető, megszólítható pap lenni, aki Isten és az emberek jelenlétében él, és akin keresztül meg tud mutatkozni Isten arca.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír