Fahidi Éva-díj – Augusztus 9-ig jelölhetők, akik egy befogadó, együttérző társadalomért dolgoznak

Az alább ajánlott cikk korábbi változata – egy elmaradt interjú helyett méltó emlékezés – Fahidi Éva halála után nem sokkal jelent meg. Az újramegosztás apropóját most az adta az Új Város Online magazinnak, hogy augusztus 9-ig van lehetőség a róla elnevezett Fahidi Éva-díjra jelölni azokat, akik „azért dolgoznak, hogy az új generációk egy olyan világban éljenek, ahol sokkal kevesebb a gyűlölködés és sokkal több az elfogadás”.

„A díj alapítói Fischer Ádám nemzetközi hírű karmester és Andrási Andor, Éva társa, a Sztehlo Alapítvány alapítója (akivel húsvét után a Magyar Kuríron interjú jelent meg – a szerk.). A díjra magánemberek és szervezetek is beadhatnak jelölést, és bármelyik országban élő személy megkaphatja, aki a jelölés kritériumainak megfelel” – olvasható a fahidieva.hu portálon. A díjra jelölést a Bálint Ház honlapján lehet benyújtani.

A díjra bármelyik természetes személy jelölhető, aki személyes példáján keresztül inspirálja vagy munkájával támogatja a következő generációt abban, hogy befogadó, együttérző, gondoskodó társadalomban élhessen. A kiírás bővebben ITT olvasható.

*

Fahidi Éva debreceni nagypolgári zsidó családba született 1925 októberében. Bár szülei 1936-ban kikeresztelkedtek, 1944. április 29-én a Fahidi családot elhurcolták, gettóba kényszerítették, majd nem sokkal később az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba deportálták. Húgát, Gilikét és édesanyját már a megérkezés napján, 1944. július 1-jén szelektálták és megölték, édesapja a tábori körülményekbe halt bele. Fahidi Éva családjának 49 tagja halt meg a holokausztban, 1945 augusztusában egyszál maga tért haza. Debreceni házukban azonban már mások laktak, be sem engedték. Innen indult a felnőtt élete.

Időskorában megírt könyve, A dolgok lelke nem elsősorban holokausztkönyv, hanem családregény, részletesen ír a felmenőkről, a tágabb családról, gyermekkori élményeiről, átélhetően, plasztikusan. Sokat beszélnek ma már a pszichológusok arról, hogy milyen fontosak az első évek, az önzetlen szülői szeretet megtapasztalása, a követeléseket is támasztó, határokat is szabó, de mindig irgalmas keret. Éva így ír erről:

„A sors kegyeltjének érzem magam mindannak ellenére, amit nekem az élet hozott, mert tizennyolc és fél évig volt otthonom, volt apám, anyám, testvérem, nagyszülőm, közel húsz unokatestvérem, rengeteg rokonom. Az életem izgalmas volt, tele élménnyel, felfedezéssel zenében, irodalomban, sportban, mozgásban. Városon és tanyán éltem, pusztán és mocsár mellett, rengeteg vadon élő és háziállat vett körül, és megszámlálhatatlan sok ember, akik szeretettel fordultak felém. Akkor ez volt a természetes.

1944. július elsején hajnalban, a birkenaui rámpán befejeződött a gyermekkorom. Amit az előző bekezdésben felsoroltam, egy kézlegyintésnyi idő alatt véget ért, azzal a mozdulattal, amellyel Mengele engem egyik oldalra, mindenki mást a családomból a másik oldalra utasított. […] A rózsaszín felhők ködébe vesző gyermekkorom, amelyet nem lehet eléggé idealizálni ahhoz, hogy visszaadjam valós hangulatát, egész életemet végigkíséri. A lelkem mélyén belekapaszkodtam ebbe a tizennyolc és fél évbe, ez adott támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, amíg kell.”

Sokszor megkérdezték tőle, hogy minek köszönhető, hogy fel tudott állni ebből a borzasztó traumából…

Sisák Zita írásának folytatását ITT olvashatják.

Forrás: Újváros online

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír