Mécsesgyújtás és ima – Osztoztak a gyászban a Covid áldozatainak hozzátartozói Szegeden

A megemlékezés szentmisével kezdődött, amelyet Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Egyházmegye pasztorális helynöke és Pálfai Zoltán kórházlelkész celebráltak.

„Szeretteink, akiket elvesztettünk, már hazatértek Isten örök szeretetébe. Nemcsak azok vannak ott, akiket valaha szentté vagy boldoggá avatott az Egyház, hanem azok a csendes és névtelen szentek is, akik úgy távoztak el, mintha sokak számára nem is léteztek volna. Akikről egyetlen legenda sem mesél, akik nem fognak szerepelni a történelemkönyvekben, akik nincsenek benne a hírekben. A mi családtagjaink, szeretteink” – fogalmazott a kórházlelkész. Hangsúlyozta, azok a szeretetkötelékek, amelyekkel a gyászolók elhunyt szeretteikhez kapcsolódtak, nem válnak semmivé. „Ha ezt felismerjük, és hisszük, hogy a halál nem a semmibe vezet, a gyászoló szívekbe békesség költözhet.”

Pálfai Zoltán lélekerősítő, vigasztaló szavait tanúságtételek követték. Először Rónaszéki Benedek hematológus osztotta meg a kiskunhalasi Covid-osztályokon szerzett tapasztalatait a megjelentekkel.

Emlékszem egy anyára és a húszéves lányára, akik együtt kerültek be a kórházba. Az anya megmenekült, a fiatal lány meghalt. Sajnos volt olyan is, hogy egy anya és szintén körülbelül húszéves fia mindketten a kórházban vesztették életüket. Volt olyan nap, amikor nyolcan haltak meg. Úgy éreztem, minden halálesettel egy kicsit bennem is meghalt valami. Már nem az volt a legnehezebb, hogy közöljem a betegek hozzátartozóival a tragédiát, hanem az, hogy mindezt ne rutinból tegyem. Mit lehet mondani egy nyolcvanéves asszonynak, akinek az éjszaka a szomszéd szobában meghalt a férje? Mit lehet tenni, amikor maximálisra emelem az oxigént, de a beteg továbbra is fullad, és az intenzív osztályon nincs már hely? Nem tudtam mást tenni, mint hallgatni, együttérezni, bízni és imádkozni – emlékezett vissza Rónaszéki Benedek, és hangsúlyozta, hogy az ember még a legsötétebb kútban is képes megtalálni a fényt.

Örülni kell az életnek, mert nem tudhatjuk az órát. Kívánom minden gyászolónak, hogy találjon vigasztalást és fényt az életében. Az nem lehet, hogy ennyi tragédia hiába történt. Köszönöm, Uram, hogy még élhetek, és így lehetőségem van jobbá válni! – zárta tanúságtételét a hematológus orvos.

Gáborné Puskás Julianna, a gyászfeldolgozó csoport vezetője beszédében megvallotta, hogy neki magának is hosszú és gyötrelmes folyamat volt unokája halálának feldolgozása. Hosszú ideig nem talált kiutat a szűnni nem akaró gyötrelemből. Arra biztatott minden gyászolót, hogy merjen fájdalmáról beszélni és segítséget kérni.

Az imaalkalom végén a kórházlelkészi szolgálat munkatársai négyszemközti beszélgetésre, az atyák pedig szentgyónásra adtak lehetőséget a gyászolók számára, akik mécsesgyújtással emlékeztek meg szeretteikről.

Forrás és fotó: Szeged-Csanádi Egyházmegye/Délmagyar.hu

Magyar Kurír