Váljatok eggyé Krisztussal! – papszentelés Szatmárnémetiben

A Jóisten kiválasztja őket szolgálatára, ők pedig hátrahagynak mindent és elindulnak, hogy akaratát teljesítsék, bárhova is küldi, viszi őket. Tudják, hogy sohasem lesznek egyedül, bármilyen megpróbáltatásban, mindig mellettük lesz az Úr, az egyetlen Pásztor, akire hagyatkoznak. Életük így válik teljessé, hivatásuk csillogóvá. A papi élet áldozatokkal teli, de minden áldozat Krisztusért születik, és a közösségért, amelyet Ő a papjára bíz: a sok családért, fiatalért, idősért, ragyogó gyermekszemért, akik mind, mint atyjukra, lelki vezetőjükre tekintenek rá. A pap ott van keresztény életük kezdetekor; részt vesz nevelésükben, felnőtté válásukban, házasságkötésükkor, de a betegségben és a túlvilágra való készülődésükkor is. A pap hivatása Isten közvetítése – írja összefoglalója elején Józsa János, a Szatmári Egyházmegye sajtóreferense.

Július 7-én, a szatmárnémeti székesegyházban két fiatalnak kezdődött meg áldozópapi élete, egy pedig a szerpapság kötelékébe lépett. Családtagok, ismerősök és az egyházmegye számos híve jelenlétében.

Schönberger Jenő püspök az örömről szólt a liturgia kezdetén, az egész egyházmegye öröméről. Köszönetet mondott mindazoknak, akik imádsággal kísérték mindezidáig hivatásukat; kérve, hogy „imádkozzanak értük ezután is, hogy mindvégig hűségesek maradhassanak vállalt kötelezettségeikhez.”

A diakónus- és papszentelés szertartásának elején név szerint bemutatták a főpásztornak a felszentelendőket, és ők a zsoltáros szavaival jelentkeztek az Úr akaratának teljesítésére: „Íme, itt vagyok, hogy akaratodat megtegyem, Istenem!”

Szentbeszédében Schönberger Jenő püspök a Krisztushoz-tartozásról beszélt. Kiemelte: igazából az tartozik Krisztushoz, aki Őt utánozza. Latinul az 'imitatio Cristi', 'Krisztus követése' kifejezést használják erre. Vagyis gyakorolja az igazságosságot és testvériességet, a javak megosztását, a vendégszeretetet, a hűséget, őszinteséget, elítéli az erőszakot, szereti a békét és megbocsát ellenségeinek. Tehát a demarkációs vonal a hívők és a nemhívők között, a szeretetben húzódik. A keresztény embert az jellemzi, hogy Krisztust utánozza, aki odáig ment el a szeretetében, hogy életét áldozta értünk. „Kedves szentelendők, ez a keresztény ember feladata: Krisztust utánozni. De mennyire inkább azoknak a feladata, akik elkötelezik Krisztus szolgálatára magukat. A Krisztus követés számotokra lételem” – hangsúlyozta a főpásztor.

Krisztussal kell eggyé válniuk: „A mai evangéliumi részben hallhattuk, amint Jézus kijelenti: 'Én vagyok az igazi szőlőtő' (Jn 15,1). Ha pedig ez így van, akkor mindjárt itt áll előttünk, hogy mi a papnak, a diakónusnak, egy megszentelt életet vállaló embernek a feladata. Az, amit Jézus mondott: olyan szorosan összenőni Krisztussal, eggyé válni vele, hogy már ne is lehessen mondani, hogy te egy vagy, és Krisztus más, hanem ti ketten egyek vagytok! Teljesen belé nőni, ahogyan a szőlővessző belenő a tőkébe. Ahogyan onnan forrásozik, onnan nő ki, úgy kell a papnak, a diakónusnak is az egész élete, minden cselekedete, minden szava Krisztus cselekedetéből, szavából forrásozzon, belőle táplálkozzon – hangzott el a homíliában.

Erre a szőlőtőkére különleges módon kapcsolódik az, aki a megszentelt életet, a szerzetesi, papi életet választja. De ne feledjük el, hogy aki megkeresztelkedett, az Krisztus papja már, az általános papság által. Mindannyiunkat ugyanaz a lélek itat át, mindannyiunknak ugyanaz a feladata, csak aki a megszentelt életet választja, annak még inkább, mert aki őt nézi, Krisztust kell, hogy lássa benne – fogalmazott Schönberger püspök.

„Azok a megpróbáltatások, amelyek életünkben jönnek, és majd a ti életetekben is jönnek, nem azért lesznek, hogy elszakadjatok Krisztustól, hanem azért, hogy megtisztítsanak benneteket, hogy még többet teremjen az életetek. Egy igazi papnak az a teendője a megpróbáltatásokban, az emberi gyengeségek láttán, hogy még szorosabbra fűzze a kapcsolatot Krisztus és saját maga között. Amikor gondok, nehézségek, saját gyengeségeid megijesztenek, amikor ellenszélben találod magad, akkor nem az a feladatod, hogy elfuss, meginogj, hanem, hogy leborulj Isten előtt és engedd, hogy helyre tegye az életedben azokat a dolgokat, amelyeket Ő tehet csupán helyre” – fordult a felszentelendőkhöz a főpásztor.

Prédikációja végén a hívekhez szólt, újból kérve őket, hogy imádkozzanak a hivatásokért, valamint papjaikért, hogy Isten akarata szerinti papok lehessenek.

A szentbeszédet követően Schönberger  püspök megkérdezte a szentelendőket, hogy őszintén, odaadó lélekkel vállalják-e a szerpapsággal, illetve a papsággal járó feladatokat, majd az engedelmességi ígéret letétele következett: egyenként a püspök elé járultak, összekulcsolt kezüket az ő kezébe téve tiszteletet és engedelmességet ígértek. Ezt követően a szentelendők az önátadás jeleként leborulva – ezzel is kifejezve, hogy egészen Istennek, és a rájuk bízott lelkeknek szentelik magukat –, a hívek pedig térdelve imádkozták a Mindenszentek litániáját azért, hogy a papság kötelékébe lépők, vállalt feladatuknak mindig meg tudjanak felelni.

A diakónusszentelés leglényegesebb része, a kézrátétel és a felszentelő ima következett, amely után az újonnan felszentelt beöltözött a szerpapok sajátos öltözékébe, a stólába és dalmatikába; a püspöktől átvette az evangéliumos könyvet annak jeleként, hogy a diakónusszentelésben hatalmat kapott Isten igéjének hirdetésére.

A papszentelés leglényegesebb része – a kézrátétel és a felszentelő ima – során a püspök az eléje járuló szentelendők fejére tette a kezét, és csendben imádkozott felettük, majd a jelenlevő papság is ezt tette. Az újonnan felszenteltek beöltöztek a papi módra viselt stólába és miseruhába, majd a püspök megkente krizmával a kezüket, hiszen így valósul meg az írás szava: „Az Úr lelke rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket” (Iz 61,1).

Az áldozati adományok átadása során az újonnan felszenteltek kezükkel érintették az ostyát és a kelyhet a borral, annak jeleként, hogy a papszentelésben hatalmat kaptak arra, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák. Ezután a püspök békecsókkal köszöntötte őket, majd a papság is ezt tette, Krisztus barátságának jeleként: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, hanem barátaimnak mondalak titeket” (Jn 15,15).

A diakónus- és papszentelés után a felajánlással folytatódott a szentmise. A legszentebb áldozat bemutatásának végén Schönberger püspök köszönetet mondott a felszentelt papok és diakónus szüleinek minden áldozatáért, mellyel fiukat felnevelték és Isten, valamint az egyházmegye szolgálatába elengedték. Megköszönte a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet és a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara nevelőinek és tanárainak a munkát, amellyel az oltárhoz segítették a fiatalokat; a plébánosoknak áldozatos tevékenységükért és a híveknek az imádságért. Hálát adott az Úrnak, hogy hivatásokat küld a Szatmári Egyházmegyébe, és olyan fiatalembereket, akik meghallják ezt a hívó szót, el is fogadják, és elkötelezik magukat Isten és az Egyház szolgálatára – szerepel Józsa János beszámolójában.

Magyar Kurír