„Hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet” – Búcsú Pákozdi István atyától

Csendben ment el István atya…

A barátom. A legjobb barátom. Olyan csendben ment el, amilyen csendben az utolsó idejét töltötte. Az utóbbi napokban már a telefonban is alig bírt szólni. Legutóbb pedig – az elmenetele előtti este – már felvenni sem bírta, csak kinyomta. Csendben ment el. Az utóbbi hónapokban nem engedte azt sem, hogy meglátogassam. Bizonyára azért, mert azt akarta, hogy szép emléket őrizzek róla magamban.

Barátságunk Rómában kezdődött, s az ösztöndíjas két esztendő alatt elszakíthatatlanná szilárdult. Azóta de sokat buzdítottuk, bátorítottuk, erősítettük egymást a papi munkában, Urunk szolgálatában! Ha semmi másért, már ezért is érdemes volt a barátja lenni. Meg azért, amilyen példát adott. Mikor közel egy éve kiderült a gyógyíthatatlan betegsége, azonnal meglátogattam, és még ő bátorított, hogy „papok vagyunk, azt hirdetjük, hogy el kell mennünk, ezt kell megélni”. Aztán később, személyesen is, telefonon is, írásban is imponáló módon számolt be arról, hogy mindent lerendez, „nem hagy elvarratlan szálat maga után”.

Igaz, nem volt ő mindig olyan csendes, mint élete utolsó szakaszában. Mondhatni évtizedekig állt reflektorfényben, amikor a katolikus televíziós közvetítések felelőse és kommentátora volt. Ámde sosem önmagát helyezte előtérbe. Az Egyházát szolgálta. Mint a teológia tanításában is. Szintén reflektorfényben állt a fiatalok előtt, akiknek ugyancsak évtizedeken keresztül volt budapesti egyetemi lelkésze. S ezek a fiatalok – közülük sokan már családapaként és családanyaként – szintén azt igazolják, hogy nem önmagát, hanem Jézus Krisztust akarta nyújtani nekik. Az olykor látványos – mert az is kell – szolgálat mellett mennyi, de mennyi lelket irányított csendben a Jóisten felé! Önzetlen, mindig adakozó szeretetét sem lehet elfeledni.

Utolsó találkozásunk végén megegyeztünk, hogy amelyikünk előbb jut az Úr Jézus színe elé (mert „nem tudjátok sem a napot, sem az órát”), megmondja Neki, hogy a másikunk mennyire szereti Őt és az Édesanyját. Most az a vigasztalás tölt el, hogy a jó barát, a legjobb barát nem feledkezett meg az ígéretéről.

A fizika törvényét tapasztaltam utoljára vele. Jöttem lefelé a templomától a domboldalon, ő pedig egyre magasabbra emelkedett a szememben. Hát, ha ez a Jóisten szemében is így van, akkor az igazi vigasztalást ad. Elment István atya… felment…

Milyen nagyszerű az igazi barátság! Szünetben kaptam a hírt, hogy kilenc perccel ezelőtt elment István atya. A következő óra előtt a kispapokkal azonnal mentünk a kápolnába, és elvégeztük érte a halotti megemlékezést. „Szenteiddel nyugtasd meg, Krisztus, a te elhunyt szolgádnak, István áldozópapnak lelkét, hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj, de végtelen élet”!

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír