„Imakönyvet írok az ateisták számára” – A bor filozófiája a Magyar Színházban

A produkció rendezője Korda Bonifác. A látványtervet Sebestyén Ferenc készítette, a dramaturg Bakos Apolka. A kisszínpadon bemutatott darab látványvilágában és szellemiségében egyaránt méltó módon közvetíti Hamvas gondolatiságát. A jó arányérzékkel összeállított szövegkönyv, a rendezés és a színészi munka együttese közel hozza a nézőhöz a hamvasi diskurzusvilágot, amelyet egyszerre jellemez humor, derű és filozófiai mélység, s amelyben természetesen a bor is fontos, ám inkább apropó csupán.

Hamvas Béla a magyar kultúrtörténet egyik legfontosabb alakja. Filozófiai, teológiai és ismeretelméleti szövegei vagy az életmű késői szakaszának elbeszélései kétfelől is olvashatók. Egyfelől összegző, szintetizáló és összefoglaló szövegek, amelyek egy nagy műveltségű szerző gazdag gondolatiságába engednek betekintést, másfelől pedig egy önálló filozófiai irányt megmutatnak meg. Hamvas Béla A bor filozófiája című műve jól reprezentálja e két olvasati mód együttállását. A borok fajtáiban, termőterületeiben, szín-, íz- és illatbéli sajátosságaiban, valamint a vonatkozó irodalmi referenciákban is meglehetősen járatos szerző nem az ismereteit mondja fel, hanem önálló gondolatiságot épít. Ez lehetne maga ,,a bor filozófiája”, ám mindez valójában nem a borról szól, pontosabban: „Végül is ketten maradnak. Isten és a bor.”

Az előadás kezdete előtt a nézők egy pohár bort vehetnek magukhoz, mielőtt elfoglalnák a helyüket a nézőtéren. A székek patkó alakban, a játékteret körbeölelve helyezkednek el, a színpadon egy asztal áll székekkel. A kulisszákat egy ház fala határolja, amely vetítési felületként is szolgál. Az átgondolt és mértéktartó díszlet előtt lép színre a három szereplő (Szatmári Attila, Varga Szilvia, Haumann Máté), akik néhol a monodrámákból ismert formában, másutt párbeszédes módon tárják a nézők elé Hamvas gondolatait. A szövegkönyvet nem pusztán A bor filozófiája alkotja, szép számmal akadnak benne szövegrészletek egyebek mellett a Babérligetkönyv, a Magyar Hüperion vagy a Karnevál lapjairól is. Ez utóbbi alkotás nagyobb teret kap, mivel számos ponton illeszkedik a címadó esszéhez. Az étkezést és a szellemi természetű dolgok ,,fogyasztását” párhuzamba állító szövegek kiválóan egészítik ki egymást, és így párbeszédbe is kerülhetnek egymással.

Korda Bonifác rendezésében megvalósul mindaz, amit a klasszikus kisszínpadi prózai színházban szeretni lehet. A darab szövegközpontú, küllemében a feleslegességektől mentesen, az alapmű gondolataira koncentrálva működik. A többolvasatú hamvasi szöveg közvetítésének egyenes és hiteles módja ez. A színpadi terv, amely szerint a nézők három oldalról fogják közre a játékteret, a közvetlenséget erősíti, s azt is lehetővé teszi, hogy a főszereplő (Szatmári Attila) hosszabb monológjait a két társszereplő (Varga Szilvia és Haumann Máté) a nézőtéren helyet foglalva hallgathassa. Ennek az elrendezésnek köszönhető az is, hogy a néző szinte úgy érzi, része a darabnak, nem képződik gát közte és a színész között, ami a monodrámák esetében könnyen megesik. A három szereplővel ugyanakkor lehetőség nyílik a dramaturgiai váltásokra, ami feszesebbé, ritmizáltabbá teszi az előadást.

„Minden előnye akkor bontakozik ki, ha az ember frissen fürdött, borotválkozott, tetőtől-talpig átöltözött. Leginkább frakkban, vagy szmokingban, hölgyek dekoltázsban. Éppen csak annyi izgalmat kelt, amennyi a táncosok társalgásához kell. Mértéktartó, finom, jólnevelt” – írja Hamvas a villányi borról. Az előadás jól hasonlítható a hamvasi értelemben vett villányihoz. Hamvas azonban hozzáteszi: a villányi „sohasem akar csopaki lenni”. Ez pedig fontos kitétel. A darab egyes helyeken sajnos ebbe a hibába csúszik. Inkább a rendezésből, mint a színészi játékból következik, hogy az előadás egyes pontjain – ahol az illatokkal, illetve a szaglással mint megismerési formával foglalkozik a mű – a közönség soraiban ülők egy része elkacagja magát. A ,,puritánokat és a pietistákat” figyelmeztető szövegrész elhangzása közben nem szerencsés, hogy a művet elbeszélő szereplő rájátszik erre a kuncogásra. Fontos kiemelni, hogy a mű több része kétségkívül szórakoztató, de a szórakoztatásnak – vagy éppen a szöveg iróniájának – forrása nem szabadna, hogy a karikírozott beszédmódból eredjen, hiszen Hamvas szövege önmagában is világosan kifejezi, mi a gúny tárgya, és az illat útján való megismerést minden bizonnyal nem tekinti annak.

Ennek a pohár villányinak biztosan nem érdemes azon dolgoznia, hogy csopaki legyen, már csak azért sem, mert amit tud, az nagy érték. Hamvas Béla nem színpadi szerző, műveit ritkán állítják színpadra, ezért különösen nagy eredmény, hogy a rendező nemcsak sikerrel teljesítette a kihívást, hanem új, kreatív megközelítésekkel is kísérletezett, vállalva az ezzel járó kockázatot. A színpadi eszközök közül kiemelendő a párbeszédes forma alkalmazása, valamint több hamvasi mű egyidejű megszólaltatása. Ezek a jó arányérzékkel alkalmazott megoldások hozzájárulnak ahhoz, hogy közel kerülhessen a nézőhöz A bor filozófiája és tágabb értelemben véve Hamvas szellemisége, gondolatisága.

Hamvas sokszínű életműve számos fontos szöveget foglal magában, ezek nagyobb része pedig nem könnyen befogadható mű. A szerző hivatkozásainak és szempontjainak követése gyakran a legműveltebb olvasót is próbára teszi. A 20. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodójának szélesebb körű megismertetése fontos vállalás, amelynek a Magyar Színház produkciója remekül tesz eleget. Ebben a színészek mellett a rendező és a dramaturg munkája is meghatározó szerepet játszik.

Szöveg: Szabó Benedek

Fotó: Magyar Színház

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.