„Mindenhez jelentés tapad” – Szauer Ágoston: Áttűnések

A felismerhetően saját vershang, formanyelv és látásmód mindig komoly költői jelenlétre mutat. Szauer Ágoston legújabb verseskönyvében is. Természeti impressziókból kibontott mikrofilozófia lengi át ezt a kicsinyke szabású, de dús anyagú kötetet. A jellemzően két strófából (vagy annyiból sem) álló szövegek jambikus mértéktartással foglalnak helyett a tárgyias költészeti hagyományban. Személyességük a szemléletmód érzékenységében rejlik („a táj valódi arcát / a képzelet teremti” – Éjszakai túra); erejüket a rövidre fogott sorok szóképes színezete és fogalmi textúrája adja.

A közlési terjedelmükben tömör, de jambikusan könnyed mondatok folytonos reflexiókkal illetik a tapasztalati világot. Az érzéki benyomások a természeti tájat és a tárgyi környezetet hol szinte műalkotásként teszik hozzáférhetővé, hol tudati kivetülésként értelmezik – végső soron azonban egy tudaton túli valóság ígéretét olvassák ki belőle: 

Kirakós

Képekre vágjuk
a nagy egészet,
átláthatóbb lesz
minden kis részlet.

Majd összerakjuk,
hogy álljon helyre –
igényünk támad
a végtelenre.

A látványelemek stilisztikája az elmúlás stációit jeleníti meg. A statikus felsoroláson rendre idő áramlik-iramlik keresztül, hiányok és eljövendések köztes terében járunk: „Néhány elem hiánya elkísér – / maradt egy új, apró talány megint.” (Határ, eset) – „Csak tér, de más idő” (Sors). A lehullt levelek mint „az ősz hatalmas pasziánsza” (Nyárvég) jelennek meg, miközben az Úr „szavak között jár / végtelen utat” (Istenes vers).

Itt minden valaminek (Valakinek?) az analógiája. Rejtelmek közt tekint körbe a lírai alany, mintha merő titkolózásból állna a világ transzcendens jelrendszere: „Egy táblán ismerős betűk. / És minden más bizonytalan.” (Tévelygés) – „Mindenhez jelentés tapad” (Beavatás) – „Mögöttesek szövik be / a világ lényegét” (Kép).

Az ég, a víz, a ház, a fény motivikája („az árnyéktalan fények” [Lépcsők] dimenziója) kalligrafikus érvénnyel beszéli el a mondhatatlant: „A láthatatlan vonz megint, / a nehezen kimondható” (Faust).

Korszak-allegória keretezi a versanyagot. A „Csodáld e tiszta gótikát!” (Katedrális) erdei létélményétől a megüresedés egzisztenciális tapasztalatáig húzódik a kötet íve: „Boltív, az ablakok szenvtelen kékje. / A vízipálmák ugyanúgy állnak. / Mégis, mintha most lett volna vége / a megfáradt későreneszánsznak” (Búcsú).

Mégis, mintha most kezdődne a költészet építette új világ érája: „Egy más nyelv lesz, csak szokni kell, / új nézőpontot is kivág, / türelmesen majd létrejön / egy hozzá illő új világ” (Olvasat).

Az ilyen költészet a múlóban is az örököt látja.

Szauer Ágoston: Áttűnések, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2025.

Fotó: Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.