„Nagyon szerette papi munkáját” – Örök nyugalomra helyezték Snell György püspököt

Snell György címzetes pudentianai püspök, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, a Szent Jobb őre, a Szent István-bazilika plébánosa életének 72., áldozópapságának 49., püspökségének 7. évében, február 26-án hunyt el.

A gyászszertartáson az elhunyt közeli hozzátartózói mellett jelen volt Michael August Blume SVD, Magyarország apostoli nunciusa, Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke, győri megyéspüspök, Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök, Marton Zsolt váci megyéspüspök, Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök és több paptestvér.

A járványra való tekintettel a szertartást és a temetést zárt körben tartották meg. Az elhunyt búcsúztatásába az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Facebook-oldalán online lehetett bekapcsolódni, illetve élőben közvetítette az EWTN Bonum TV és a Mária Rádió.

„Együttérző szívvel állunk itt György püspöktestvérünk koporsójánál. Ajánljuk őt közös imádságunkkal Isten irgalmába, és az örök életbe vetett hittel kérjük a Szentlélek vigasztalását” – mondta Erdő Péter bíboros a gyásszertartás elején Snell György püspök ravatalánál.

Az evangéliumot Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök olvasta fel Szent Lukács könyvéből: azt a szentírási részt, amely arról szól, hogy Jézus meggyógyítja a jerikói vak koldust (Lk 18,35–44). Erdő Péter bíboros személyes hangvételű beszédben búcsúzott az elhunyttól.

A bíboros beszédét teljes terjedelmében közöljük:

Valóban fájó szívvel és megrendülten búcsúzunk György püspöktestvérünktől, szentmisét sem tarthatunk most együtt, sőt az általános rendelkezéseink szerint ilyenkor még gyászbeszéd sincsen. Hát nem is gyászbeszédképpen, csak a szívemből szeretnék egy-két szót mondani.

György püspököt még a központi szemináriumból ismertem, azután ő Egerbe került, néhány évvel előttem szentelték pappá. Azután hallottunk róla mint káplánról, s hallottunk róla mint plébánosról, aki hosszú évtizedeken keresztül ugyanazt a közösséget szolgálta.

Olyan ember volt, aki mindenkit tisztelt és szeretett, és aki nagyon szerette a papi életét és munkáját.

Ez hozta őt később az egyházmegyei határok változása után ide, a Szent István-bazilikába is.

Hogy milyen plébánosa volt az itteni közösségnek, arról csak egy epizódot szeretnék elmondani. Itt, az egyházmegye budapesti főtemplomában nem volt olyan hely, ahol a nagy turistaforgalom közepette csöndben lehetett volna imádkozni az Oltáriszentség előtt, ezért kértem a plébániát éveken keresztül, hogy biztosítsunk, alakítsunk ki egy ilyen helyet. Mindig találtak valamilyen indokot, hogy miért nem lehet ezt megvalósítani.

Amikor Gyuri atya lett itt a plébános – nem volt még püspök –, akkor rögtön megoldódott a kérdés, még ma is megvan az a szentségimádási kápolna, ami rögtön a főbejárat mellett jobb oldalon nyílik, és ahová betérhetünk imádkozni a kitett Oltáriszentség előtt.

Nagyon fontos dolog, hogy ő püspökszentelése után is ilyen lelkipásztori szeretettel vezette a közösséget. Sose felejtem el, hogy jó plébános módjára kijött néha a nagy szertartások előtt azért, hogy a hívő közösséggel begyakoroltassa egy-egy szent éneknek a strófáit. Plébánosként is lelkipásztori szeretettel viszonyult mindenkihez. Tanúsíthatták ezt mindazok, akik mellette dolgoztak, az összes munkatársa.

A 72. születésnapjára készültünk, ami tegnap lett volna. Beírtam a naptárba: „az idén különösen is felköszönteni őt”. Mert az előző években természetesen mindig gratuláltam neki, de most úgy éreztem, hogy valahogy sajátos módon is ki kell fejezni azt a hálát, amit a részünkről, akár az egész egyházmegye részéről megérdemel. Nem nyílt erre alkalom. Megrázó volt a hír, ami érkezett róla, hogy

pár nappal a születésnapja előtt magához hívta őt az, akiről ő mindig úgy beszélt, hogy „a Gazdám”.

Ő akart még élni, neki tervei voltak, még azt is intézte már, hogy hova fog nyugdíjba visszavonulni. Ugyanakkor pedig kész volt arra, hogy a Gazdával találkozzon. Akik a közvetlen környezetében éltek, beszámolnak arról, hogy azért készült is a nagy útra, kész volt, hogy Krisztussal minél hamarabb találkozzék.

Jelmondatában az a Krisztustól való mondás szerepel, hogy „Ti adjatok nekik enni” („Date illis vos manducare”) (Mt 14,16). Igen, ha majd az Örök Bíró megkérdezi tőle – és mindannyiunktól meg fogja kérdezni –: hogy is volt az a dolog az éhezővel, meg hát mit is tettünk az életünkben a többi emberért, felismertük-e bennük Krisztust? Akkor őróla biztosan el lehet majd mondani, hogy enni adott az éhezőnek, segített a bajbajutottakon, vigasztalta a szomorúakat, tehát azokat a cselekedeteket, amelyeket Krisztus elvár azoktól, akik követik őt, ő az életében mind-mind megvalósította.

Adja meg neki Isten az örök boldogság ajándékát, s azt a kegyelmet, hogy egykor találkozhassunk vele közös Gazdánk társaságában. Ámen.

*

A beszentelési szertartást követően a jelenlévők Erdő Péter bíboros vezetésével a végső nyughelyére kísérték az elhunytat a Szent István-bazilika altemplomában.

A temetés az egyik legismertebb Mária-antifóna, a Salve Regina kezdetű himnusz eléneklésével ért véget.

Fotó: Erdős Dénes

Körössy László/Magyar Kurír