„Okaszen” tanulóévei – Gyárfás Endre: Ifjúságom, e zöld vadon című könyvéről

Kultúra – 2020. június 2., kedd | 17:48

Gyárfás Endrét, sokunk nagyon szeretett, mert irigységet, versengést, szakmai kiszorítósdit nem ismerő „Gyafiját” zsenge korom óta a szívembe zártam. Először verses Dörmögő Dömötör-epizódjait olvasgató-nézegető kislányként, majd e történetek kötetbe rendezett megjelenéseit csemetéinek felolvasó ifjú anyaként, s végül, már jó negyven éve, baráti írótársként.

Bevallom, puritanizmuskutatóként és régi magyarosként ez idáig az Apáczai (1978), Zsuzsanna kertje (1989), Bakfark, Európa lantosa (2002) című regényei, illetve a Történelmi kalandok a magyarság múltjában – Az államalapítástól a török hódoltságig (2009), ez a kiváló elbeszélésgyűjteménye állt hozzám a legközelebb hatalmas életművéből.

Elismerésemet, érdeklődésemet most két ikerkönyve, két, a Múlt és Jövő Lap és Könyvkiadó Holokauszt-életek című sorozatában megjelent önéletrajz-dokumentumregénye mélyítette el igazán. A 2013-ban kiadott Mátyásföld, alkonyuló éden főhőse egy 1936-ban született, eleinte harmonikus zsidó kisvilágban élő fiúcska, akinek aranygombos matrózkabátjára sárga csillag kerül eszmélő éveinek kezdetén. Apja egy munkaszolgálatos halálmenet áldozatává lett, ő anyjával és nagyanyjával gettóba került, számos rokonuk pedig a halálgyárak áldozatai közé. E nem éppen gyermekdajkáló élmények után a kis Endre a háború utáni időszak cionista gyerektáboraiban nyerte vissza testi és lelki egészségét. De megrögzötten magyarként, és tizenéves korától már magyar írópalántaként itthon maradt, és itt él – immáron 84 esztendeje – mindnyájunk hasznára és örömére. Fáradhatatlan, életörömet és életszeretetet sugárzó íróként, költőként, tanárként, filmes és tévés szakemberként és sok, nagy sikerű rádiójáték szerzőjeként.

Önéletrajzának most megjelent második kötete, a beszédes című Ifjúságom, e zöld vadon most a kiskamaszévektől a nagy keservesen megszolgált egyetemi felvételiig és egészen 1956-ig vezet el bennünket. A szerző szerencsés alkatának, mindenütt kis menedékvárakat találó és építgető egyéniségének köszönhetően ezeknek az éveknek a krónikája a holokauszt-tragédiák és a Rákosi-éra elkerülhetetlen gyötrelmei ellenére is sokkal inkább szórakoztató, mintsem csüggesztő olvasmány. Ennek alapja nem az olcsó hurrá-optimizmus, hanem a megtörhetetlen derű, az embereknek, az élet kicsiny dolgainak és a kultúrának – legfőképpen az irodalomnak és a zenének – a szeretete. Nézzük például, hogyan jellemzi, miként hozza közel a XXI. századi olvasókhoz is „elitgimije”, az Eötvös egyik tanárát: „Osztályfőnökünk, doktor Kaplonyi István a magyart és a latint tanította. Régebben pap tanár volt, de erre csak az mutatott, hogy mindig fekete vagy sötétkék öltönyt viselt, haja, szemüvegének kerete is sötét volt. Őrá el lehetett mondani, hogy tekintélyt parancsoló egyéniség. Halk, de határozott hangon próbálta belénk táplálni a conjugatiókat meg a declinatiókat, és egyszer sem akart minket meggyőzni, hogy az életben ezekre valaha szükségünk lesz.”

Az pedig már a Berzsenyi Dániel Gimnáziumhoz (a nagy színházi emberek közül ide járt mások mellett Lengyel György és Kézdy György is) kötődő emlék, hogy a termelési dalokon edzett fiatalember egy ófrancia ballada, a Tóth Árpád egyszerre művészi és játékos fordításában megjelent Aucassin és Nicolette – egyik gyerekkori kedvencem – rajongója lett. Szerzőnk pontosan ezért kapta iskolai ragadványnevét, az „Okaszen”-t. Az imígyen átkeresztelt, a szocreállal csak a felszínen érintkező író, sőt egy ideig festősüvölvény ízlését, wertheri tanulóéveit operarajongó édesanyja is gazdagította. Később pedig, végtelen mezőgazdasági gyakorlatok és nyögvenyelős technikumi évek, majd 1954–1956 között Csepelen motorszereléssel eltöltött két esztendő után, a várva várt magyar–angol szakos stúdiumok kezdetétől olyan, máig joggal nagynevű anglisták gyarapították a tudását, mint András T. László, Stephanidesz Károlyné, Szenci Miklós. Ebben a szocialista rögvalóság és a magas szellemi szférák közt csapongó, komolyságában is nagyon mulattató, gyakran önironikus életrajzi regényben szó esik továbbá a szerző régi magyar irodalmi stúdiumairól. Ezt a kis epizódot, ha már a benne szereplő két, név szerint említett tanárt történetesen közelről ismertem, az alábbiakban idézem: „Másik szakom, a magyar irodalom egyelőre a múlt ritkás erdejébe kalauzolt. Ritkás, hiszen az anyanyelvünkön fogalmazott alkotások mennyisége a XVI. században nem keltette a dzsungel látszatát. A tanszéket Tolnai Gábor vezette, aki (ős öreg filosz-anekdota ez!) hetente közölte velünk, hogy annak idején a szegedi egyetemen (a legártatlanabb értelemben!) egy ágyban aludt Radnóti Miklóssal. Mi heten-nyolcan Komlovszki Tibor szemináriumára jártunk. Prédikátorok, ádáz hitvitázók göcsörtös nyelvén türemkedett elménkbe a tudás.”

Felbukkannak a regényben olyan nevezetes kortársak is, mint a most 99 éves tornászolimpikon, Keleti Ágnes, a szerző unokatestvére, vagy a költők közül Juhász Ferenc, Nagy László és 1956-ban még Nagy István néven megsebesült poéta öccse, Ágh István. Vagy éppen az átlagnál igényesebb szövegű lányregényeket író Gergely Márta, aki az ifjú Gyárfás Endre egyik első komoly szakmai segítőjeként, őt publikációkhoz segítő mentoraként lépett fel. 

Nem hagyhatjuk említés nélkül a könyv szokatlanságában is nagyon szép, realitást költészettel vegyítő befejezését, ötvenhatot nem a megszokott módon láttató sorait sem: „Négyen voltunk. Barátom, Laci elvezetett minket a Semmelweis utca végére, a konzervatórium ütött-kopott, sárga épületébe. Egyetlen lélek sem volt az iskolában. Az egyik próbateremben pianínóra bukkantunk. Nekitámasztottuk sosem használt, naponta tisztogatott és kenőcsözött „davaj” gitárjainkat. Hangszer és fegyver némán állt egymás mellett. Vajon melyikük fog hamarább megszólalni?”

Mindazok, akik, mint e sorok írója is, már otthonosak ezeknek a maradandó értékű ikerkönyveknek a világában, szeretettel és érdeklődéssel várják a tervezett trilógia harmadik kötetét.

(Gyárfás Endre: Ifjúságom, e zöld vadon. Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2020)

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 24-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria