„A szemlélődés kiváltságos ösvénye” – megjelent A rózsafüzérről mindenkinek című kötet

Az alábbiakban a kötet előszavát adjuk közre.

Mi jut eszünkbe, ha meghalljuk a „rózsafüzér” szót? A válaszok között általában ezek szerepelnek: imádság, nagymamám, október, öregasszonyok, Szűz Mária, unalom, kapcsolat, ismétlődés, lánc, egyszerűség. Egy foglalkozás alkalmával ezt a választ kaptam: „A rózsafüzér egy kemény, férfias imádság.” Valóban, az imádság sokszor nem könnyű és édes szórakozás, hanem harc. A mai világunkban egyre jobban az. Küzdelem magunkkal, kényelmünkkel, hogy leüljünk, vagy nekiálljunk egyáltalán imádkozni. Harc a lustaságunkkal, a kritikáinkkal szemben, az idővel, a „most nem érek rá” kibúvásainkkal. Valamint harc az Istennel. Sokszor azt gondoljuk: „úgysem segít, nem lesz belőle semmi, minek”. Mert mindent most, azonnal és könnyen akarunk. S ha már megvan, tovább akarunk lépni, és sokszor nem tudunk örülni az elért eredményeknek. Mert új dolgok érdekelnek, mást akarunk megszerezni, bekebelezni. Viszont, ha belegondolunk, nem inkább azok a tartós élmények, tapasztalatok, amikért meg kellett küzdeni, netán szenvedni? Később nem azokra emlékszünk jobban, szívesebben?

A rózsafüzér kemény munka abban az értelemben is, hogy kitartásra nevel. Bizony sokszor valóban monotonná tud válni az ima, és mégis ki kell benne tartanunk. Kitartunk, mert másnak talán segíthetünk vele, Jézus elé vihetjük az ügyét. Igen,

a rózsafüzér imádság kitartásra ösztönöz, fegyelemre és összpontosításra tanít. Megtanít arra, hogy figyeljek a másik emberre, a saját magam jelzéseire, de főként Márián keresztül figyeljek Jézus Krisztusra, aki az egyedüli utunk az Atyához.

A rózsafüzér elvezet minket Istenhez, ha hagyjuk, hogy kézen fogjon bennünket a Boldogságos Szűz. Ő megtanít bennünket az igazi imádságra. Olyan, mintha a Szűzanyához iratkoznánk be az imádság iskolájába.

Sokszor előítéletek mozgatnak bennünket. Réginek, elavultnak tartjuk ezt az imaformát, templomot bújó öregasszonyokhoz kötjük. Ma már ez lejárt lemez, unalmas, inkább valami olyan kell, ami feldob, élénkít. De a rózsafüzér a maga egyszerűségében több imamódot egyesít magában. Azok az emberek, akik merték imádkozni, használni ajándékait, és mertek hinni abban, hogy Szűz Mária és Jézus segítenek, számtalan kisebb-nagyobb csodában részesültek, s többen szentként haltak meg. Nagyon sok, ma már szentként tisztelt ember kedves imádsága volt a rózsafüzér. Néhány példa: a XVII. században Grignion Szent Lajos harmadrendi domonkos könyvet írt róla, és buzgón terjesztette a Szűzanya tiszteletével együtt. Boldog Bartolo Longo (1841–1926), akit a rózsafüzér apostolának hívnak, ennek az imádságnak köszönhette megtérését 1865-ben. A domonkos harmadrend tagja lett, majd az olaszországi Pompejiben létrehozott egy kegyhelyet a Rózsafüzér Királynője tiszteletére. A híres kapucinus szerzetesről, Pietrelcinai Szent Pio (1887–1968) atyáról azt írta egyik lelki gyermeke, hogy a szent akár hatvanszor elmondta naponta a szentolvasót, és „fegyvernek” nevezte azt. Kalkuttai Szent Teréz anya (1910–1997) kezében szintén állandóan látható volt ez az eszköz, mindennap elimádkozta a rózsafüzért.

A rózsafüzérnek számos elnevezése van: olvasó, szentolvasó, koszorú, Mária zsolozsmája, latinul pedig rosarium. Több száz év alatt csiszolódott, míg mai felépítése kialakult. A szenthagyomány és a Tanítóhivatal egyaránt biztat mindenkit a végzésére. A különböző korszakok pápái szintén buzdították a híveket a rózsafüzér imára. XI. Piusz pápa egyik körlevelében ezt írta róla:

Kitűnő, az örök élet elnyerésére alkalmas imádság.”

Magyar Kurír
(bb)