Vegyétek komolyan az életet! – Két tanára vall a húsz éve elhunyt Szent Carlo Acutisról

Szent Carlo Acutis liturgikus emléknapja, október 12-e – amely idén a halálának huszadik évfordulója – alkalmából a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya honlapján jelent meg interjú Carlo két tanárával.

– Milyen volt Carlo egy átlagos iskolai napon a milánói jezsuita XIII. Leó-középiskolában? Olyan, mint bármely más tinédzser, vagy már ekkor érezni lehetett életvitelén valami rendkívülit – talán éppen az életszentséget?

Fabrizio Zaggia, Carlo hittantanára: Carlo élénk, mosolygós fiú volt nagy életkedvvel, olyan kamasz, mint mások. Érezhető volt benne viszont valami különleges: mindig mosolygott, és sohasem mulasztotta el a lehetőséget, hogy vicceljen vagy oldja a feszültséget egy-egy bonyolult helyzetben.

Talán a szentség pont abban állt, ahogyan az életet megélte: mint ajándékot, valami komoly dolgot saját maga és a körülötte lévők számára.

Maria Capello, Carlo matematikatanára: Néhány dologban nem volt mintadiák. Nyughatatlan, nem mindig pontos, nem is mindenben alapos. De nagyon jól nevelt volt, figyelmes és mindig befogadó.

– Mi volt a legfontosabb Carlo számára? Milyen témák, gondok vagy kérdések foglalkoztatták leginkább?

F. Z.: Úgy emlékszem Carlóra, hogy sokat számított neki a barátság, az együttlét másokkal. Igyekezett mindig egy kicsit az osztály udvari bolondja lenni. Beszélgettek aktualitásokról, a mélyebb kérdésektől az egyszerűbb dolgokig. Néhány témában nagyon jártas volt. Emlékszem a hozzászólásaira az élet védelmének jelentőségéről és értékéről a fogantatástól kezdve.

M. C.:

Carlo nekünk, tanároknak ezer kérdést tett fel, de szinte soha sem a tananyaggal kapcsolatban.

Fabrizio Zaggia és Maria Capello Carlo Acutis festménye mellett a XIII. Leó-intézetben.
A képet Filippo Carlonagno SJ festette

– Mi volt a hobbija?

F. Z.: Biztosan szeretett a számítógépen dolgozni. Emlékszem szorgalmas munkájára egy pályázat kapcsán, amit a milánói önkéntességet szolgáló központ hirdetett meg az önkéntesség népszerűsítésére. Carlo nekilátott szövegeket, felvételeket, zenéket készíteni az osztálya számára, és utána önként vállalkozott az iskolatársak videóinak a vágására.

– Milyen téren volt Carlo sebezhető vagy tökéletlen? Voltak-e olyan tantárgyak, amelyekkel nehézségei adódtak, és hogyan kezelte a kudarcokat, gyengeségeket vagy a csalódást?

M. C.: Carlo egy élénk és okos fiú volt, de nem volt mindig szorgalmas az iskolában. Elég jól ment neki minden tantárgy, de matematikából nem sokat gyakorolt: néha észrevettem, hogy nincs kész a házi feladata, és olyankor azt mondta, hogy más dolga volt. Soha nem magyarázta el nekem, mit csinált, ami ennyire fontos, ugyanis elég zárkózott volt saját magával kapcsolatban. Valójában azt gondoltam, hogy egy kicsit kedvetlen, bár meglepett az őszintesége, amivel bevallotta, hogy nem készített házi feladatot, inkább minthogy lemásolja valakiről, ahogy néhány osztálytársa tette. Az első gimnáziumi évet elégtelennel zárta matematikából, amit a második év elején kellett volna pótoljon. 2006 szeptember végén csinálta a pótvizsgát, ami jól sikerült. Nem tudtam már megmutatni neki kijavítva, mert megbetegedett és nem jött többé iskolába. Vigasztal visszaemlékezni arra, hogy

az utolsó alkalommal, amikor Carlót láttam, nem tantermi órát tartottam, hanem kísértem őt és az osztályát az évnyitó misére a gimnázium kápolnájába.

– Milyenek voltak a barátai, és hogyan töltötték együtt az idejüket?

F. Z.: Sok időt töltött a barátaival és az osztálytársaival, főleg azokkal, akik egy kicsit félénkek voltak vagy nehezebben illeszkedtek be az osztályba. Ebben kitűnt a többiek közül már az általános iskolától kezdve.

– Hogyan viszonyultak kortársai Carlo hitéhez? Természetes módon elfogadták és befogadták, vagy akadtak olyanok, akik másnak látták, és távolságot tartottak tőle?

F. Z.: A barátai sokat beszélgettek Carlóval, elfogadták és befogadták természetes módon, akkor is, ha nem mindig úgy gondolkodott, mint ők. Azért volt, aki valamilyen módon távolságot akart tartani tőle.

– Ha Carlo ma ellátogatna a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumba – vagy bármely középiskolai közösségbe –, vajon milyen kérdéseket tenne fel a fiataloknak? Mire hívná fel leginkább a figyelmünket?

F. Z.: Azt hiszem,

elsőként azt mondaná, hogy vegyék komolyan az életet. Komolyan, ami nem komorságot jelent, mindig szomorkásan és összpontosítva, hanem úgy élni az életet mint lehetőséget, amit az Úr ad nekünk.

Hogy igazi emberek legyünk másokért és másokkal, ahogy Pedro Arrupe néhai jezsuita generális mondta. Leginkább annak a szépségére mutatna rá, amikor engedjük, hogy az Isten kegyelme megérintsen minket.

Szöveg: Füszfás Pál SJ, Gianone Péter, Nagy Luca

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Magyar Kurír