A hullott lelkek kertjében – Bánfai Zsolt legújabb versmondatairól

Érzékletesen gondolati költészet a Bánfai Zsolté, félálomi tárgyiasság és látomásos hermetizmus sajátos elegye. Szabatosan szerkesztett, a közlés üresjáratait nem ismerő szabadversei emlékek és asszociációk feszes hálózatát szövik meg – lankadatlan nívón, immár a költő harmadik kötetében (Fényaláfutás, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025).

A kiadvány aprólékos fölfedezésének örömétől nem fosztanám meg az olvasót. Az alábbiakban csak arra hozok néhány idézetes példát, hogy miféle nyelvi-gondolati megsűrűsödésekre képes – mint minden jelentős költészet – a Bánfai-líra. A szentenciás hangütés alkalmai köré pedig minden esetben képek és képzettársítások szelíden baljós horizontja lobbant feledhetetlen poétikai kultúrát.

Bánfai Zsolt versei, mint „világító ilonkakörték / a hullott lelkek kertjében” (Tájleírás), sorsot átfényesítő erővel bírnak, amire egy önreflexió veretes iróniája is utal: „Egy hasonlat kezelhetné a helyzetet…” (Hullámok).

E versvilágban a kezdet sem az ártatlan biztonság létközege: „Fiaink feltartóztathatatlan zuhanásban születnek” (Álom) – és a folytatás sem ártalmatlan távlatokkal ékes: „Ha felnőttél, elér majd az ítélet” (Álom).

A biztatás alakzatai mindenesetre emlékezetesen szépek, marasztalóan metafizikusak: „Magányos a cédrus, / de nem árva” (Cédrus) – „árnyékod előtted hazaér” (Ki benned lakik).

Meggyőzetünk, hogy legelmélyültebb változataiban az ima is érintés, az érintés is ima: „A csend az egyetlen menedék. / Az összefésült füvek biztonságában ilyen / egy ima, mely mentes már minden gondolattól.” (Oratórium) – „Érintés, melyről majd a magára hagyott test / tanúskodik.” (Oratórium)

A szikár fiziológiai tényközlés szellemtani szimbolikákkal keres kapcsolatot: „A test üregeibe nem hatol be a fény” (Szívszalonna). – Az orvosi metaforika groteszk pátoszt hív életre: „a túlélés vényköteles” (Szívszalonna). – És bölcseleti íve támad az azonosalakúságra alapított szójátéknak: „igen, a tüske: / köre, köröd s köröm alatt” (Rövid vers az időről).

„Tényleg óriási önhittség kell / ahhoz, hogy egy lelket belegyűrjünk a testbe?” (Határok nélkül) – „Hagyjuk meg ezt az igazaknak” (Fényaláfutás).

Fotó: Cédrus Művészeti Alapítvány

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.