A papnövendék válaszol – Mikor döntöttem Isten mellett?

Lorenzo Veneziano: Péter és András elhívása (1370 körül)

Egyszer, mindig és soha.

Egyszer,

mikor kimondtam azt az igent, azt az akarati döntést, hogy én hinni akarok. Igent mondtam az Életre, a Szeretetre. Ez az első, tudatos igen akkor volt, amikor 16-17 évesen újra el tudtam menni misére, újra szentségekhez tudtam és akartam járulni.

Meg akartam ismerni azt, aki vállalta helyettem a keresztet. Meg akartam ismerni az Életet. Addig éltem, legalábbis azt hittem, hogy az, amit csinálok, az a nagybetűs élet. A másik kihasználása, megvezetése, a saját kicsinyes vágyaim hajkurászása. Apró, múló dolgokat akartam megszerezni, elérni. Megszereztem, de utána nem volt célom. Kihasználtam a másik embert, felhasználtam a céljaimhoz, a pillanatnyi örömeim eléréséhez, de utána semmi célom nem volt. Saját magam által kreált „istent” kergettem. Ez az „isten” a hatalom és a kicsinyes, önző örömök voltak.

Rá kellett jönnöm, hogy ennél több az élet. Feltettem a kérdést, hogy mi vagy ki az Élet maga. És az Istenre ráleltem, illetve újra rátaláltam. Arra az önzetlen szeretetre, ami az élet maga. Rájöttem, és megéreztem, hogy valaki minden érdek és hátsó szándék nélkül szeret. Megtapasztaltam a szerethetőségemet, és ez volt az, ami elkezdte betölteni az űrt bennem, amit én magamnak kreáltam. Ekkor döntöttem Isten mellett először.

Mindig,

mindennap, minden reggel kimondom az igent. Mikor éreztem a hívást a papságra, azt hittem, hogy elég kimondani egyszer az igent Isten felé. Azonban fokozatosan elkezdett a papságra készülődésem rutinná, megszokássá válni. Felkelés, imádság, főiskola, ebéd, tanulás, vacsora, imádság, pihenés, alvás. Elkezdtem belekerülni egy megszokásba, egy rutinba, amiből egyre jobban kezdett kikopni az első igen.

Rádöbbentem, hogy gépiessé válik az imádságom, a kapcsolatomban Istennel felszínesség kezdett eluralkodni. Rájöttem, hogy Isten rám kimondott igenje nem változik – hiszen akarja, hogy éljek, hogy legyek, máskülönben nem is létezhetnék –, az én igenem viszont kezdett megkopni.

Úgy döntöttem, hogy minden reggel kimondom az igent az Istenre, kimondom az igent hívására, de ez a döntés már más igen, mint az előző napi, mert mindennap változom, alakulok, és az új igen úgy hangzik el, hogy tudom, az előző napi döntés mivel járt.

Soha

nem tudom kimondani a végső, tökéletes igent, mert ember vagyok. Eleshetek, hibázhatok, csalódhatok – nem Istenben, hanem magamban –, így nem tudom elégszer kimondani az igent az Istenre. Ha minden nap minden órájának minden percének minden pillanatában erős szívvel és akarva mondanám, hogy „Istenem, melletted döntök”, az sem lenne elég.

De Isten nem a tökéletes igent akarja, hanem azt az igent, ami az enyém, az én igenem. Ez nem azt jelenti, hogy felszínesnek kell lenni, hanem azt, hogy annak ellenére, hogy eleshetek, hogy néha nagyon is nehéz kimondani, de mégis kimondom. Istennek így fontos az ÉN, a TE, MINDENKI igenje.

Most felmerülhet a kérdés és a kritika, hogy könnyen beszélek, hiszen nincs más dolgom kispapként, és majd papként sem lesz, mint hogy folyton mondogassam az igent.

Hihetetlen, de én is ember vagyok. Sokszor nagyon nehéz Isten mellett dönteni. Isten soha nem vár el senkitől semmi olyat, ami teljesíthetetlen volna.

Egyedül lehet, hogy nem tudnám megtenni – néha olyan keresztet kell vinnem, amit egyedül nem bírok el. Ilyenkor kell kimondani azt, ami a legnehezebb: „Uram, kérlek, segíts, én ehhez kevés vagyok.” Nehéz beismerni a gyengeséget, de amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős, ahogy Szent Pál is tanította.

Ha Jézussal együtt akarok járni az élet útján, akkor bármilyen kereszt is jön, vele végig tudok menni, és a legfontosabb, hogy sose leszek egyedül, mert lesz valaki, aki szeretni fog, csak döntenem kell, és tiszta szívből kimondanom az igent az Életre és a Szeretetre, röviden Istenre.

Magyar Kurír