A pásztor feladata, hogy gyógyítsa a bárányok sebeit – Tagle bíboros előadása

2019. február 23., szombat | 6:34

Csütörtök óta tart a Vatikánban a püspökök négynapos tanácskozása a kiskorúak védelméről az Egyházban. Plenáris előadások és kiscsoportos összejövetelek váltják egymást.

Február 21-én délelőtt hangzott el Luis Antonio G. Tagle fülöp-szigeteki bíboros előadása, mely a püspökök felelősségéről, a feltámadás hitének megvallása és az emberek sebeivel való érintkezés közötti kapcsolatról szólt.

Tagle bíboros magyarra fordított előadását teljes terjedelmében közöljük.

A bárányok szaga:
A pásztor legfőbb feladata, hogy ismerje fájdalmaikat és gyógyítsa sebeiket

A kiskorúakkal szemben, felszentelt hivatalviselők által elkövetett visszaélések nemcsak az áldozatoknak okoztak sebeket, hanem azok családjának, a papságnak, az Egyháznak, a szélesebb társadalomnak, maguknak az elkövetőknek és a püspököknek is. De az is igaz, s ezt alázatosan és szomorúan elismerjük, hogy ezeket a sebeket mi, püspökök okoztuk az áldozatoknak és voltaképpen Krisztus egész testének. Azzal, hogy nem adtunk választ az áldozatok szenvedéseire, sőt, el is utasítottuk őket, és eltussoltuk a botrányt, hogy védjük az elkövetőket és az intézményt, súlyos sérülést okoztunk az embereknek, és mély sebet ejtettünk kapcsolatunkon azokkal, akiket szolgálni hívattunk. Az emberek joggal kérdezik: „Vajon nem igaz, hogy épp ti, akiknek bárányszagotok kellene hogy legyen, elmenekültetek, amikor szembe találtátok magatokat a gyermekekkel és sebezhető emberekkel elkövetett ocsmányság bűzével – akiket pedig meg kellett volna védenetek –, mert ez a bűz túl erős volt ahhoz, hogy elviseljétek?” A sebek gyógyulásra szorulnak. De mit jelent a gyógyulás? Hogyan tudjuk mi, püspökök, akik a részesei voltunk a megsebzésnek, előmozdítani ma a gyógyulást ebben a konkrét kontextusban? A sebek gyógyulásának témájával számos interdiszciplináris tanulmány foglalkozott. Nem ismerem a humán- és társadalomtudományok összes megállapítását a témáról, de úgy vélem, egy hívő és egyházi látásmódot kell újra magunkévá tennünk és megőriznünk, hogy az irányítson minket. Ismétlem: egy hívő és egyházi látásmódnak kell irányítania minket, ahogyan azt többször is hangsúlyozta Ferenc pápa. Előadásomban, főleg az első részben, arra hívok mindenkit, hogy tekintsünk a feltámadt Úrra, és tanuljunk tőle, az ő tanítványaitól, valamint az Úr és a tanítványok találkozásából. Szeretnék megemlíteni itt néhány szerzőt azok közül, akiknek az írásai segítették reflexiómat: Roberto Goizueta, Richard Horsley, Barbara Reid, Tomáš Halík, Robert Enright és Albert Vanhoye bíboros.

Az Úr megjelenése a tanítványoknak és a Tamásnak (Jn 20,19–28)

Szent János evangéliuma elbeszéli, hogy az Úr megjelent tanítványainak a hét első napjának estéjén. Az ajtókat zárva tartották, mert a tanítványok féltek, és azon tűnődtek, vajon hamarosan nem őket fogják-e letartóztatni és keresztre feszíteni. Éppen a teljes tehetetlenségnek eme pillanatában a feltámadt, de még mindig sebesült Jézus megjelenik közöttük. Miután üdvözölte őket a feltámadás üzenetével – „béke veletek” –, megmutatja nekik kezét és oldalát, melyeken nyílt sebek vannak. Csak úgy kaphattak meghívást a kiengesztelődés és megbocsátás küldetésének szolgálatára a Szentlélek erejével, ha közelednek a sebeihez. Tamás akkor nem volt velük. Hallgassuk meg a beszámolót a feltámadt Úr és Tamás találkozásáról: „Tamás, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor Jézus megjelent. Így szólt hozzá a többi tanítvány: »Láttuk az Urat.« Ő azonban ezt mondta nekik: »Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem kezemet az oldalára, nem hiszem.« Nyolc nappal később ismét odabent voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, Jézus eljött, megállt középen, és így szólt: »Béke veletek!« Azután Tamáshoz fordult: »Tedd ide az ujjad, és nézd meg a kezem, nyújtsd ide a kezed, és tedd az oldalamra, és ne légy tovább hitetlen, hanem hívő!« Tamás így felelt: »Én Uram, én Istenem!«” [Jn 20,24–28]

Azoknak, akik küldetést kaptak, érintkezésben kell lenniük a sérült emberiséggel

Figyeljétek meg, ahogyan Jézus felszólítja őket, hogy nézzék meg sebeit. Sőt egyenesen erősködik, hogy Tamás dugja bele az ujját a kézsebeibe és érintse meg az oldalsebét. Próbáljátok meg elképzelni, mit érezhetett Tamás. De a feltámadt Úr sebeinek láttán kimondja a legnagyobb hitvallást, Úrnak és Istennek ismeri el Jézust. Látni és megérinteni Jézus sebeit elengedhetetlen a hit aktusához és megvallásához. Mit tanulhatunk ebből az igen intim találkozásból? Az evangélista kétszer is megemlíti ezt a mozdulatot, s ezzel világossá teszi, hogy azok, akik meghívást kaptak keresztény hitünk lényegének, vagyis Krisztus halálának és feltámadásának hirdetésére, hitelesen csak akkor tudják azt hirdetni, ha állandó érintkezésben vannak az emberiség sebeivel. Ez az egyik tulajdonsága szolgálatunknak. Ez érvényes Tamásra és minden kornak, különösen a mi korunknak az Egyházára. Tomáš Halík atya azt írja: „Krisztus odalép hozzá, Tamáshoz, és megmutatja neki sebeit. Ez azt jelenti, hogy a feltámadás nem a kereszt megsemmisítése vagy leértékelése. A sebek mindig sebek maradnak.” Krisztus sebei megmaradnak a világ sebeiként. Halík atya hozzáteszi: „Világunk tele van sebekkel. Meggyőződésem, hogy azoknak, akik becsukják szemüket világunk sebei előtt, nincs joguk azt mondani: »Én Uram, én Istenem.«” Számára Krisztus sebeinek meglátása és megérintése az emberiség sebeiben feltétele annak, hogy hitelesen éljük meg hitünket. Így folytatja: „Nem vagyok képes hinni, amíg meg nem érintem a világ sebeit, szenvedéseit, mert a világ összes fájó sebe, az emberiség összes nyomorúsága Krisztusnak a sebei! Nincs jogom megvallani Istent, ha nem veszem komolyan felebarátom szenvedését. Az a hit, amely becsukja szemét az emberek szenvedése előtt, csak illúzió.” A hit csak a megfeszített és feltámadt Krisztus sebeiből születik meg, és születik meg újra, amely sebeket az emberiség sebeiben látunk és érintünk meg. Csak a megsebzett hit hiteles (Tomáš Halík). Hogyan tudjuk megvallani Krisztusba vetett hitünket, ha becsukjuk szemünket a visszaélések által okozott sérülésekkel szemben?

Mi forog kockán?

Testvéreim, láthatjuk, mi forog kockán ebben a válságos időszakban, amelynek eredeténél a gyermekekkel szembeni visszaélések állnak, valamint az, hogy rosszul kezeltük ezt a bűncselekményt. Az embereknek szükségük van arra, hogy közeledjünk sebeikhez, hogy beismerjük bűneinket, ha azt akarjuk, hogy a feltámadásba vetett hitünkről hiteles és hihető tanúságot tegyünk. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak, ahogyan otthon lévő testvéreinknek is, személyesen fel kell vállalnunk a felelősséget, hogy gyógyulást vigyünk Krisztus testének erre a sebére, fel kell vállalnunk azt a feladatot, hogy mindent megtegyünk, ami csak hatalmunkban áll, és amire csak képesek vagyunk, annak érdekében, hogy közösségeinkben a gyermekek biztonságot és szeretetet kapjanak.

A keresztre feszítés által okozott sebek a feltámadt Úron számomra a világ logikájával szembeni kihívást jelentenek. Ha megalkothatnánk a feltámadást koreográfiáját, Jézus Heródes házában vagy Pilátus árkádcsarnokában jelenne meg, és kimondaná a történelem legnagyobb „megmondtam nektek” mondatát. Végső győzelmében Jézus eltüntette volna a szenvedés, az igazságtalanság és a vereség legkisebb jelét is. Elérte volna, hogy mindez a feledés homályában maradjon és sose kerüljön napvilágra. De nem ez Jézus útja. A feltámadás nem illúzióba ringató győzelem. Jézus megmutatja sebeit tanítványainak, és ezzel helyreállítja emlékezetüket. Helyesen mondja Roberto Goizueta, hogy „a Krisztus dicsőséges testén lévő sebek azoknak a kapcsolatoknak a megtestesült emlékezetét jelképezik, amelyek meghatározták az ő életét és halálát”. Jézus sebei a szegényekkel, a betegekkel, az adószedőkkel, a rossz hírű nőkkel, a leprásokkal, a zajongó gyerekekkel, a kívülállókkal és idegenekkel való szerető és együttérző kapcsolatának következményei. Jézus sebei annak a ténynek a következményei, hogy ő megengedte magának a megsebződést, miközben mások sebeit érintette. Azért feszítették meg, mert szerette ezeket a konkrét embereket, akik a társadalomtól és a vallástól szereztek sérüléseket. Osztozott gyengeségükben és sebeikben, és így együttérző testvérré vált, és nem szigorú bírává. A Zsidóknak írt levél azt mondja: „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből tanulta meg az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,8–9). Az Úr sebei arra a szeretetre emlékeztetik a tanítványokat, amely kész, hogy megsebződjön az emberi nem iránti együttérzésből. Sebei a többiek sebei, melyeket szabadon magára vállalt. Ő nem okozott sebeket másoknak, de kész volt, hogy sebeket kapjon másoktól, irántuk érzett szeretetből és közösséget vállalva velük. Ahogyan Frederick Gaiser mondta: „A pásztor, aki gyógyít, sosincs távol a veszélyektől, sosincs védve azoktól a bajoktól és gyengeségektől, amelyektől meg akarja védeni a nyájat.” Csak a szeretet és együttérzés által szerzett sebek tudnak gyógyítani.

Ne féljetek!

Kedves testvéreim! Félre kell tennünk minden habozást, és közelednünk kell az emberek sebeihez, nem szabad félnünk attól, hogy mi is sebeket kapunk. Igaz, a sebek nagy része, melyeket kapunk, részét képezi az emlékezet helyreállítási folyamatának, melynek alá kell vetnünk magunkat, ahogyan Jézus tanítványai tették. A feltámadt Úr sebei emlékeztették a tanítványokat az árulásra, arra, amikor ők maguk elárulták és elhagyták Jézust, mert féltek, és menteni akarták irhájukat. A veszély első jelére eliszkoltak, rettegtek megfizetni annak árát, hogy az ő tanítványai, Péter pedig még azt is letagadta, hogy ismeri az Urat. Jézus sebei emlékeztetik őket és minket is arra, hogy a sebeket gyakran a nagyravágyásból, a legalizmusból és a hatalommal való visszaélésből származó vakság okozza, ami bűnözőknek kijáró halálra ítélt egy áratlan embert. A feltámadt Krisztus sebei az ártatlan szenvedés emlékét hordják magukon, de gyengeségünk és bűnösségünk emlékét is.

Ha a gyógyulás segítői akarunk lenni, el kell utasítanunk minden, világias gondolkodásra jellemző tendenciát, amely nem hajlandó észrevenni és megérinteni mások sebeit, melyek Krisztus sebei a sebzett emberekben. A visszaélések és botrányok által megsérült embereknek szükségük van arra, hogy mi most szilárdak legyünk a hitben. A világnak hiteles tanúságtételekre van szüksége Krisztus feltámadásáról, melyek a hit első aktusaként közelítenek az ő sebeihez. Szeretném hangsúlyozni: a hit aktusaként.

Roberto Goizueta azt állítja, hogy a sebek és a halál tagadása mások halálához és saját halálunkhoz vezet. Manapság az emberek szívében, de saját szívünkben is, nagy félelem uralkodik, mely arra készteti a mai emberiséget, hogy elkerülje világunk sebeinek megérintését, egyszerűen azért, mert félünk szembenézni saját sebeinkkel, halandóságunkkal, gyengeségünkkel, bűnösségünkkel és sebezhetőségünkkel. Ernest Becker megjegyzi, hogy azért kerüljük a fájdalmat és a szenvedést, mert fájdalmasan arra emlékeztetnek, hogy sebezhetők vagyunk. Elhitették velünk, hogy ha van sok pénzünk, megfelelő biztosítási kötvényünk, szigorúbb biztonságunk, figyelőkamera-rendszerünk, friss modellű autónk, a legújabb kütyünk és tagságunk a fiatalító egészségklubba, akkor ezek halhatatlanná tesznek bennünket. Sajnos így kizárjuk a sérült személyeket is magunk közül, eltüntetjük őket az utcákról, amikor fontos személyiségek látogatását fogadjuk, vagy barakkjaikat festett falakkal rejtjük szem elől. Élesen fogalmazva Roberto Goizueta kijelenti: „Ha letagadjuk a halált, akkor másoknak okozzuk azt. Ha letagadjuk a halált, akkor halált okozunk. De magunknak is halált okozunk. A fájdalomtól és a sebezhetőségtől való félelem, amely arra késztet, hogy kerüljük az igazán emberi kapcsolatokat, és elkerüljük azt a valódi szeretetet, amely mindig magában foglalja a másikkal szembeni megadást és sérülékenységet, végül megöli belső életünket – a miénket! –, azt a képességünket, hogy bármit is érezzünk, akár fájdalmat, akár örömöt, akár szeretetet.” A szeretetre való képességünk meghalhat. A sebektől való félelem elszigetel minket, és közömbössé tesz mások szükségleteivel szemben. A félelem erőszakos és irracionális viselkedésre készteti az embereket. A félelem védekezésre készteti az embereket még akkor is, ha nem fenyegeti őket veszély. Azok, akik félelmet keltenek másokban és a társadalomban, valójában önmaguktól félnek. A feltámadt Jézusban tudjuk, hogy amikor észrevesszük és megérintjük a szenvedők sebeit, valójában saját sebeinket és Jézust érintjük meg. Váljunk egymás testvéreivé! Ismerjük el közös bűnünket abban, hogy sebeket okozunk az emberiségnek és a teremtett világnak! Halljuk meg a felszólítást a kiengesztelődésre! Vegyük észre a feltámadt Úr türelmes jelenlétét megtört világunkban!

Folyamatos, szolidáris kísérés

Előadásom második és utolsó része egy pszichológusi javaslat a hit fényében; tehát a hit fényében egy pszichológusi javaslatról van szó. Ebben a részben erősen támaszkodom Robert Enrightra, az egyesült államokbeli Wisconsin-Madison Egyetem professzorára, aki a megbocsátás társadalmi-tudományos kutatásának úttörője. Együttműködünk vele egy megbocsátási programban a Fülöp-szigeteken. Épp most zajlik ugyanis Manilában egy szeminárium a katolikus iskolák oktatóinak a „fájdalom, sebek és megbocsátás” témakörről. Elmondása szerint az egyik legfontosabb kérdés, amelyet fel kell tennünk a következő: Miután megtörtént az igazságszolgáltatás, hogyan tudjuk segíteni az áldozatokat a bántalmazás következményeiből való kigyógyulásban? Igazságszolgáltatásra szükség van, de az önmagában nem gyógyítja be a megtört emberi szívet. Ha szolgálni akarjuk az áldozatokat és a válság sebeit hordozó összes embert, akkor komolyan kell vennünk bennük a neheztelés és fájdalom sebét, valamint rászorultságukat a gyógyulásra. A harag olyan betegség, amely lassan, de feltartóztathatatlanul megfertőzi az embereket, mígnem kiöli belőlük a lelkesedést és az életerőt. A növekvő stressz miatt hajlamosak a fokozott szorongásra és a depresszióra, az alacsony önértékelésre és az interperszonális konfliktusokra, amelyek az elszenvedett belső törésből erednek. Mielőtt elérkezünk arra a pontra, hogy arra biztassuk az áldozatokat, hogy gyógyulásuk részeként bocsássanak meg, tisztáznunk kell előttük, hogy ezzel nem azt javasoljuk, hogy hagyjanak veszni mindent, nézzék el a visszaélést, és egyszerűen lépjenek tovább. Nem, egyáltalán nem erről van szó. Kétségtelenül azt is tudjuk, hogy amikor az áldozatok elérkeznek arra a pontra, hogy megbocsássanak annak, aki kárt okozott nekik, akkor valóban mély gyógyulás megy végbe bennük, és a szívükben tomboló érthető harag lecsillapodik. Tudjuk, hogy a megbocsátás egy erőteljes és tudományosan bizonyított út, amely segít a fájdalom és a harag megszüntetésére az emberi szívben.

Nekünk, mint Egyháznak, továbbra is együtt kell járniuk azokkal az emberekkel, akik visszaélés okozta mély sebeket hordoznak, növelnünk kell a bizalmat, feltétel nélküli szeretetet kell tanúsítanunk, és ismételten bocsánatot kell kérnünk annak a ténynek teljes tudatában, hogy az a megbocsátás nem illet meg bennünk jog szerint, hanem csak megkaphatjuk azt, mint ajándékot és kegyelmet a gyógyulás folyamatában.

Végül, aggaszt bennünket az a tény, hogy egyes esetekben a püspökök és a szerzeteselöljárók megkísérttettek – talán időnként nyomást is gyakoroltak rájuk –, hogy válasszanak az áldozat és az elkövető között. Kit kell segítenünk? Kinek nyújtsunk segítséget? Az igazságosságra és a megbocsátásra irányuló reflexió elvezet a válaszhoz: mindkettőt. Ami az áldozatokat illeti, segítenünk kell őket, hogy megmutassák mély sebeiket és sebeik be tudjanak gyógyulni. Ami az elkövetőket illeti, igazságszolgáltatásra van szükség, segíteni kell őket, hogy racionalizálás nélkül szembenézzenek az igazsággal, ugyanakkor ne hanyagolják el belső világukat, saját sebeiket.

Időnként kísértést érzünk arra, hogy „vagy-vagy” kategóriában gondolkodjunk: vagy arra törekszünk, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk, vagy arra, hogy megbocsássunk. Ehelyett át kell térnünk a „mindkettő/és” álláspontjára, és tudatosan fel kell tennünk magunknak a következő kérdéseket: Hogyan tudunk egyszerre igazságot szolgáltatni és elősegíteni a megbocsátást látva a szexuális bántalmazásnak ezeket a sebeit? Hogyan tudjuk megelőzni a hamis megbocsátást, vagyis azt, hogy a megbocsátás ne azt jelentse, hogy engedjük igazságtalanságot meglógni, megyünk tovább és úgy teszünk, mintha nem is történt volna semmi rossz? Hogyan tudjuk megtartani a megbocsátás figyelmes látásmódját, mint a meglepő irgalmasság és a feltétlen szeretet felkínálását azok felé, akik rosszat tettek, ugyanakkor az igazságosságra való törekvést is? Hogyan tudjuk megújítani az Egyházat egy konkrét hiba határozott kijavításával, és együtt járva az áldozatokkal, türelmesen és ismételten bocsánatot kérve, tudva, hogy ez az ajándék még jobban gyógyíthatja őket?

Zárszó

Mielőtt felolvasnám a záró bekezdést, szeretnék felolvasni egy részt abból a levélből, amelyet Ferenc pápa írt „Isten Chilében zarándokló népének” 2018. május 31-én: „A hitnek e nélkül a látásmódja nélkül bármit is mondanánk vagy tennénk, az semmit sem érne. Nélkülözhetetlen ez a bizonyosság [a hité] ahhoz, hogy a jelenre ne elmenekülve, hanem merészen, bátran, de bölcsen, eltökélten, de erőszak nélkül, szenvedéllyel, de fanatizmus nélkül, kitartóan, de szorongás nélkül tudjunk nézni, és így mindent meg tudjunk változtatni, ami ma veszélyeztetheti bármely ember épségét és méltóságát. A megoldások ugyanis, melyekre szükségünk van, megkövetelik, hogy szembenézzünk a problémákkal anélkül, hogy azok letaglóznának bennünket, vagy ami még rosszabb, hogy ugyanazokat a mechanizmusokat ismételjük meg, amelyeket megszüntetni akarunk” (2. pont).

Tanulva a feltámadt Úrtól és tanítványaitól, lássuk meg és érintsük meg az áldozatoknak, a családoknak, a bűnös és az ártatlan papoknak, az Egyháznak és a társadalomnak a sebeit! Látva az árulástól és a hatalommal való visszaéléstől megsebzett Jézust ismerjük fel a sérült emberek sebeit, melyeket azok okoztak, akiknek meg kellett volna védeniük őket! Jézusban megtapasztaljuk az irgalmat, amely megőrzi az igazságosságot és ünnepli a megbocsátás nagy ajándékát. Reméljük, hogy az Egyház olyan igazságosságnak a közösségévé válik, amely közösségvállalásból és együttérzésből fakad, hogy olyan Egyházzá lesz, amely a Szentlélek vezetésével képes előrelépni a sérült világgal való kiengesztelődés küldetésében. A megfeszített és feltámadt Úr ismét közöttünk van ebben a pillanatban, megmutatja nekünk sebeit, és kimondja: „Béke veletek!” Imádkozzunk, hogy növekedni tudjunk erre a nagy misztériumra irányuló hitünkben! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kitekintő
Vezető híreink – olvasta már?
egyszeru-es-szep-bemutattak-csiksomlyoi-papai-szentmise-liturgikus-eszkozeit
Egyszerű és szép – Bemutatták a csíksomlyói pápai szentmise liturgikus eszközeit

A Ferenc pápa által Csíksomlyón celebrált június 1-jei szentmisén használatos liturgikus eszközöket és a Gyulafehérvári Főegyházmegye első, erre az alkalomra készült Evangeliáriumát mutatták be május 24-én, pénteken a székelyudvarhelyi-szombatfalvi Szent György Plébánia közösségi házában.

2019. május 24., péntek
a-feltamadasba-vetett-hit-mi-remenyunk-bemutattak-szabo-ferenc-sj-ket-uj-konyvet
Hogy meglássuk a szeretet-Istent – Bemutatták Szabó Ferenc SJ két új könyvét

Május 23-án este az Építészet és Művészet Kévés Stúdió Galéria és az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek Egylete Baross utcai székházában tartották Szabó Ferenc SJ „Isten nem halt meg” és „»Mindig neki harangozunk…« – Istenkereső magyar költők és írók” című könyveinek bemutatóját.

2019. május 24., péntek