A teremtés tudománya – Kiss Ottó Tudományos című verséről

Hozzáférhet-e a kísérleti kontroll a teológia igazságaihoz? Lehet-e közös nyelve a fizikának és a metafizikának? Megismételhető-e – ráadásul vizsgálati körülmények között – az Első Misztérium? Szellemes ötletre épít Kiss Ottó négysorosa (a szerző Öregkori líra című ciklusának első darabja, a Vigilia 2026/7. számából), amennyiben a tudományos igazolhatóság módszertanát vetíti rá a hit ellenőrizhetetlen bizonyosságaira:

Tudományos

A teremtés tudományosan
sosem lesz igazolható,
mert egyszeri kísérlet volt,
megismételni nem lesz módunk.

Az álkötött forma (prózabeszéd, szabályosnak tetsző szövegképbe tördelve) mellett alliteráció („teremtés” – „tudományosan”; „mert” – „megismételni” – „módunk”), soráthajlás (1–2. sor), valamint az egyetlen versmondat puha eleganciája dúsítja a szöveg esztétikai mezejét, és szavatol a művészi minőségért.

De a bravúr gondolati természetű. A bevezetőben jelzett ötletet ugyanis két irányban nyitja ki végtelenek felé a szöveg. Az első vonatkozást talán csak a többedik, mérlegelő olvasat észleli: a mű a teremtést magát is kísérletnek nevezi, a szó kettős jelentésével játszva el: hiszen nemcsak tudományos teszteket, de mindennapi próbálkozásokat is ismerünk. Eszerint az isteni genezis lehetett világpróba, de egy meglévő létezés igazolásának alkalma is. S itt már a multiverzumok sci-fi elképzeléseivel érintkezik a metafizikára nyitott műelemzés…

A második értelmezési dimenziót egy metareflexiós meggondolás lobbanthatja tágasra. Annak a paradoxonnak a felismerése, hogy miközben a vers a teremtés megismételhetetlen voltát állítja, maga ennek ellenkezőjét testesíti meg – hiszen a műalkotás mint teremtés mégiscsak legmaradóbb emberi tetteink közül való.

Nem tudunk énekelni, dalolja a szöveg.

Nincs okunk derűre, bólint mosolyogva az olvasó.

Kivált, ha a ciklus utolsó négysorosát is hozzáveszi olvasástapasztalatához. Ebben ugyanis a törekvők (az ég felé törő jegenyék) sorából az alázat létmódját (az aláhajlást) választó lény a víztükör által lát színről színre, azaz épp a másolat, a duplikátum, az ismétlés segíti a – bárány(felhők) motívumával is szakralizált – transzcendens eredeti(ség) közelébe:

Szomorúfűz

Bárányfelhők tükröződnek a tóban.
Büszke jegenyék sorjáznak a parton,
csak egy fűz hajol köztük a víz fölé –
mégis ő van legközelebb az éghez.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.