A végtelen éj mámora – Kékszakállú a Staatsoperben

Bámely kontinensen szólal meg Bartók misztériumjátéka, minden jelentős operaházban és hangversenyteremben „eredetiben” hangzik el. A klasszikus zenében használatos nyelvek, az olasz, a német, a francia, az orosz, az angol, a spanyol, a cseh és a lengyel mellé, kimondottan a Kékszakállúnakköszönhetően, felsorakozott a magyar is.

Egyike a legtöbbször lemezre vett operáknak, több filmváltozat készült belőle, számtalan tévé- és koncertfelvétele ismert. Mindig különleges élmény hallani, hogy külföldi világsztárok – a Bartók-féle zenei kihívásokon túl – miként küzdenek meg Balázs Béla csodásan burjánzó, „szecessziós” szövegével, egyedi anyanyelvünk nehézségeivel. Az erre vállalkozó nagy művészeknél nemritkán az énekesi kvalitás dominál, a kifejezés pontossága, a jól érthetőség csorbát szenved. De akárhogy is, az effajta nemes küzdelem hihetetlenül izgalmas egy magyar hallgató számára.

Október 3-án a Bécsi Állami Operaház mutatta be a Kékszakállút az orosz vagány, Vasily Barkhatov koncepciója alapján a Bartók-kortárs Zemlinsky Egy firenzei tragédia című egyfelvonásosával társítva. Harminchét év elteltével szólalt meg ismét magyar szó a Staatsoper színpadán. Először 1985-ben mutatták be ott a darabot; 1989-ig mindössze kilencszer játszották. Az akkori előadást Götz Friedrich rendezte, Jiří Kout vezényelt, a herceget Sigmund Nimsgern, Melis György és Kováts Kolos, Juditot Takács Klára és Komlósi Ildikó énekelte.

Barkhatov lényegében összevonta a két opera cselekményét: a Kékszakállúott folytatódik, ahol az Oscar Wilde talányos, dekadens hangulatú drámatöredékét felhasználó Zemlinsky-mű véget ér. Az orosz rendező olvasatában egy jól menő vállalkozást, belsőépítészeti-lakberendezési üzletet vezető pár életközepi problémái tárulnak fel: Bianca és Simone kapcsolatának alakulását követhetjük végig. Miután házasságuk válságba kerül, a nő egy pszichoterapeutához fordul segítségért, aki szerepjátékot ajánl a két félnek. Ő maga Bianca korábbi szeretőjének nevét felvéve, Guido Bardi bőrébe bújik. A férj kezdetben nem veszi komolyan a pszichológus nevetséges, értelmetlen „módszerét”; a játék azonban fokozatosan eldurvul, feltámad Simone féltékenysége, végül megöli a terapeutát. Miután Bianca férje őserejével, Simone pedig felesége szépségével szembesül, a holttest fölött ismét lángoló szenvedéllyel ölelik át egymást.

Innen indul A kékszakállú herceg várának „barkhatovi” cselekménye. Judit nem az új asszony, aki a vár hét csukott ajtaja mögött a férfi szívbe-lélekbe rejtett, „tárgyiasult” titkait akarja kutatni. A feltáruló ajtók érzések, érzelmek, a házaspár által közösen megélt impressziók, szépségek és traumák. A „hatodik állomás”, a könnyek tava a legnagyobb veszteségről vall: szürkefalú gyerekszoba üres rácsos ággyal, soha nem használt, gazdátlan játékokkal. Itt nincsenek múltbéli, régi asszonyok, régi kapcsolatok, csak Judit: ő a reggel, a délben és az este lelt kedves – és övé lesz az éjszaka is. A pár – a zenedrámákat szívesen „ellenkező előjellel” értelmező – Barkhatovnál együtt marad. Az örökké tartó éjjel hangsúlyozása ebben az esetben nem a férfi rezignált beletörődésére a végtelenné váló magányba, hanem a „megküzdést” követően a kitartás, az állandóság, a maradandóság kifejezése. Ahogy a rendező nyilatkozta: valószínűleg ez az első alkalom a Bartók-opera történetében, hogy a Kékszakállú pozitív befejezést kap. Igaz, erős kortárs abszurditással, hiszen a holttest, a „boldogságuk árát megfizető áldozat” is velük marad otthon, az ágy alá rejtve.

Az operapáros a mélyre hatoló, értő Alain Altinoglu vezényletével bámulatos zenei színvonalon szólal meg. Az 1917-ben bemutatott Zemlinsky-egyfelvonásos késő romantikus zenéjének bujasága és az 1918-as Bartók-mű semmivel össze nem téveszthető, metszően pontos, gyötrően szép világa hihetetlen arány- és stílusérzéket mutatva, teljes pompájában bontakozik ki az örmény–francia karmester irányításának köszönhetően. A zenekari részletgazdagság, a nagy tuttiknál is gömbölyű, elsöprő erejű, de sohasem fülsértő hangzás a Bécsi Filharmonikusok sajátja. A lemezfelvételi színvonal persze, pláne egy ilyen premier esetében, elvárás tőlük. Kiváló a nemzetközi szereplőgárda: Christopher Maltman (Simone), Dmitry Golovnin (Guido Bardi), Florian Boesch (Kékszakállú), valamint a Biancát és Juditot éneklő Asmik Grigorian.

Jóllehet az eddig elsősorban koncerténekesként ismert osztrák basszbariton, Florian Boesch színészként is kitűnőre vizsgázik, legnagyobb érdeme a Kékszakállú szólamát és szövegét érintő analitikus precizitás.  Valószínűleg a „kis formákban”, a dalirodalomban való jártassága is segíti abban, hogy gondosan kimunkálva, szinte akcentusmentesen szólaljanak meg Balázs Béla veretes mondatai.

Asmik Grigoriant eleve a tökéletesre törekvés jellemzi; zenei tévedhetetlensége rendkívüli igényességéből fakad. E hangi és nyelvi „plasztikusság”, a megformálás szinte kényszeres alapossága nála soha nem válik öncélúvá, modorossá. Tudjuk, látjuk, hogy esetében a játék azonosulás; ő tényleg nem tesz mást, mint önmagát keresi és önmagát adja a rábízott figura ürügyén. Szenzibilis, nagyon is életszerű Juditja a határozott és sérülékeny „asszonyiság” minden ismérvét felmutatja.

Kétség nem férhet hozzá, a bartóki opusz hosszú, átláthatatlanul dús interpretációtörténetében kiemelten fontos, megkerülhetetlen fejezet e formabontással együtt is autentikus, új bécsi Kékszakállú.

Fotó: Wiener Staatsoper Facebook-oldala

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.