A vízhordó ember – Márfi Gyula

Kultúra – 2014. december 28., vasárnap | 13:04

A Szent István Társulat „Pásztorok” című sorozatában ezúttal Márfi Gyula veszprémi érsekkel beszélget Elmer István író, újságíró.

 

A cím utalás a főpásztor egyik írására, amelyben ezzel a minősítéssel jellemezte önmagát. Ez nem személyének a leértékelése, ugyanis mindig becsülte a csapatjátékokban azokat, akik nem a látványos megoldásokkal tűnnek ki, ám nélkülük nem működne az együttes. Akik „fölszántják a pályát”, ahogy azt a sportnyelvben mondják, s akik lehetővé teszik, hogy a sztárok valóban csilloghassanak.

Márfi Gyula 1943-ban született, egy kis zalai faluban, Pördeföldén, egyszerű parasztszülők gyermekeként. Ketten voltak testvérek, ő és két évvel idősebb bátyja is papok lettek. (Fivére már nem él, 1981 júniusában elhunyt.) Taníttatásukban hatalmas szerepet vállalt ma is élő, közel kilencven éves nagynénjük, aki a hévízi Szent Lukács Idősek Otthonában él, s a főpásztor mindennap felhívja, hogy megköszönje neki mindazt, amit értük tett.

Márfi Gyula felidézi, hogy gyermekkorában gyakran kínozták rémálmok, s ezt összefüggésbe hozza azzal, hogy a II. világháború idején született. Sűrűn betegeskedett is, és a szenvedéssel való szembenézés okán már korán felvetődött benne a kérdés, mivégett vagyunk a világon, mi az élet értelme? A főpásztor néhány évvel ezelőtt átesett egy súlyos szívműtéten, s azóta kevésbé fél az elmúlástól, mint azelőtt. „Nagyképűség és hazugság” lenne azonban, ha azt állítaná, hogy egyáltalán nem fél. „Így vagyok a rám váró ítélettel is: erősen bízom abban, a Jóisten irgalmas lesz hozzám; föloldoz gyengeségeim alól, jutalmazza csekély érdemeimet, ugyanakkor nem vagyok elbizakodott.” A veszprémi érsek szem előtt tartja Szent Pál intelmét – munkáljátok saját üdvösségeteket –, ez a törekvés irányítja, de nem aggodalmaskodik fölöslegesen. Úgy érzi, most sokkal mélyebben él benne az Isten – és ezzel párhuzamosan az emberek – iránti bizalom, mint amikor Veszprémbe került. Ugyanakkor komolyan számol a gonosz lélek jelenlétével, s vallja: „A pap kísértései valószínűleg sokkal erősebbek másokénál. Az ördög tudja, ha a papot meg tudja gyengíteni, akkor ez átragad a nyájra is.”

Márfi Gyulának rendkívül gazdag zenei gyűjteménye van, s a beszélgetésben rámutat: ha figyelmesen hallgatjuk a popzenét, észrevehetjük, hogy több szöveg egyértelműen utal Jézus Krisztusra és Szűz Máriára. Máté Péter Ott állsz az út végén című dalában például a következő sorok: „Hosszú-hosszú évek emléke összefűz veled/ mindent köszönni tartozom neked/ tévúton járok, sajnos néha-néha én/ de bárhová megyek/ te ott állsz az út végén./ Mindent megbocsátasz/ és mindig jót akarsz nekem.” Vagy John Lennon Let It Be című dalában a cím jelentése: hadd legyen, úgy legyen – ez nem más, mint Szűz Mária szava az angyal szavára: legyen a te Igéd szerint. A dal magyar fordítása pedig így hangzik: „Ha hullna lelkem rossz időkben/ Mária anyánk lesz velem/ bölcs szavakat suttog/ úgy legyen, úgy legyen.”

A főpásztor hittel vallott meggyőződése, hogy nincs olyan kegyelem, amelyet csak azért kapna, hogy üdvözüljön, függetlenül mások üdvözítésétől. „A megigazulásnak, az üdvösségnek a kiindulópontja a hit. A hit kegyelme, hogy hinni tudok abban, Isten szeret engem és üdvösségemet akarja.” Ám az a hit, amelyet senkivel nem akarok megosztani, nem nevezhető igazi hitnek, és a szeretet sem valódi, ha nem akarom másra kiárasztani. Márfi Gyula szerint az ő igazi karizmája a tanítás és a szorosan vett papi munka.

Közéleti kérdéseket illetően a főpásztor úgy látja: fejre állt az értékrend, ugyanis az ember levette a csúcsról Istent, s ezáltal „az értékrend alja, a pénz kerül felülre, s azt imádja az ember, miközben az értékrend aljára veti Istent, ha egyáltalán elfogadja a létezését.” Napjainkban hiányzik az élet tisztelete és becsülete, súlyos támadásnak van kitéve az anya- és a hazaszeretet. 

Márfi Gyula Magyarországon a legkomolyabb problémának a házasságok számának radikális csökkenését, a legnagyobb bűnnek pedig az abortuszt tartja. Hangsúlyozza ugyanakkor: keresztény embernek mindig bizakodnia, reménykednie kell, ezért bízik abban, hogy eljöhet még az az idő, amikor a gyerekek nem „őseimnek és öregjeimnek” nevezik szüleiket, hanem édesanyámnak és édesapámnak szólítják őket. A harmadik és többedik gyermeket váró házaspárokat pedig nem úgy minősítik majd, hogy ügyetlenek voltak, hanem a zsoltárt idézik: „lám, ilyen áldásban részesül, aki féli az Urat” (127,4).

Pásztorok sorozat: Márfi Gyula – A vízhordó ember. Szent István Társulat, 2014.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 

Kapcsolódó fotógaléria