Advent Máriával – Kovács Zoltán mariológus elmélkedései a Szent István-bazilikában (1.)

Az esti szentmise főcelebránsa Kovács Zoltán volt. Az evangélium a végidőre vonatkozó intelmekről Szent Máté könyvéből hangzott el (24,32–44).

Homíliájában a szónok kiemelte: advent van, borongós, egyre hidegebbre forduló téli napok, hajnalban teljes sötétség – és a sötétség nem jó, bántó. A teremtő Isten sem szerette a sötétet, rögtön szólt: „Legyen világosság!” Sötétben korlátozott az emberi cselekvés, csak tapogatózunk, de ha egy apró kis fény gyullad, mindjárt más a helyzet.

Szegényes fény az első gyertyaláng, de már oszlik a sötétség, és ez kis örömet lop az emberi szívbe. „Virrasszatok!” – kéri Jézus, mert a sötétben ülő vagy fekvő ember hamarabb elbóbiskol, de ha már van egy kis fény, könnyebb virrasztani, és a gazda is ösztönzést kap, hogy őrizze a rábízott értéket – hallottuk az evangéliumban. Ám

nem baj, ha a félhomályban még keressük a fényt, mert az advent még nem a fényes ünnep ideje, hanem a visszafogott félhomályé,

amelyben még jobban értékeljük a világosságot. Advent még nem az ünnepi harsogás ideje, hanem az elcsendesülésé, amelyben jobban megbecsüljük a szót, az isteni igét, amely hozzánk szól. Határozzuk el tehát már itt, az advent elején, szakítsunk a legalantasabb sötétségekkel, a bűnök ránk száradt, nyomorító terhével, és újuljunk meg a bűnbánatban, kezdjük gyónással az adventet. „Ha ránk ülne végleg az ajándékozás láza”, akarjunk először mi magunk ajándékozni: tiszta szívet az Istennek, amelyre vágyik, amelyben lakni akar. Engedjük hát, hogy ő maga tanítson az idei Úrjövet idején a kegyelem fényében virrasztó, igazán Istenre váró lelkületre!

A szertartást követően Kovács Zoltán felidézte: tavaly adventkor hagyományteremtő szándékkal útjára indították itt, a bazilikában a máriás elmélkedéseket a vasárnapi szentmiséket követően. „Azok témája a négy Mária-dogma volt, most más szempontból közelítünk” – mondta az előadó. Hozzátette, a mai előadás címe: Máriára bízva és Mária ránk bízva – mert van közünk egymáshoz, van dolgunk egymással.

A mariológus kifejtette: az ifjú pár, Mária és József házasságra készülnek, az élet természetes továbbadására. Ám érkezik a mennyei hírnök, és gyökeresen felforgatja az emberi terveket. Sokszor így érkezik el a kegyelem a mi világunkba is. Váratlanul, átütő erővel, és új távlatok nyílnak, melyek nem emberi, hanem isteni távlatok, és együttműködésre szólítanak bennünket. Máriának názáreti házában, Józsefnek pedig álmában jelenik meg az Úr angyala, és

Isten nem kiveszi a kezükből az események irányítását, hanem jelzi: számít rájuk, az ő szabad, felelős, felnőtt, emberi közreműködésükre.

Az Isten nem rángat, mint egy bábut, hanem tiszteletben tartja a teremtett emberi szabadságunkat, és így szólít meg minket. Ahhoz, hogy valóban együtt tudjunk működni Istennel, virrasztó lelkületre van szükségünk, amire Jézus is figyelmeztetett minket a mai evangéliumban. Ez a virrasztó lelkület ott volt a Szűzanyában, már az Ige megfoganásától kezdve, sőt már sokkal régebb óta, hiszen a kegyelem már készíti őt az istenanyaságra, élete első pillanatától, azaz szeplőtelen fogantatásától kezdve.

Kovács Zoltán megvilágította:

Máriának az igenjét napról napra meg kellett erősítenie, és nekünk is ezt kell tennünk a papságban vagy a házasságban.

Jézust is megkísértette a gonosz, hát akkor minket, egyszerű emberi mivoltunkban ne kísértene meg? A sötétséget, a bizonytalanságot a Szent Család is ismeri. Bár Jézus jelenléte eltölti őket fénnyel és kegyelemmel, mégis ott vannak az emberi korlátaik, melyek újabb és újabb hívást jelentenek, hogy erősítsék meg az Istennek adott igenjüket, hitvallásukat. A kegyelem beköszönt az életükbe, de a Szűzanya és József is emberek maradnak. Ahogyan mi is azok maradunk, a papszentelés és a házasságkötés után is. A kegyelem eltölt bennünket, de bizonyos korlátaink, határaink megmaradnak. A rosszra hajló természetünkkel továbbra is küzdenünk kell.

Ám ne csak a rosszat lássuk az emberi mivoltunkban – figyelmeztetett a mariológus. A Szűzanyának és Józsefnek is megvannak a maguk természetes, emberi impulzusai, belső tüzei, amelyek az Isten ajándékai, önmagukban jók. Mária és József egészséges, normális emberekként állnak előttünk. Sokszor mi magunk torzítjuk el a róluk alkotott elképzeléseinket.

Mi azt gondoljuk róluk, hogy őket befalazta a kegyelem, hogy mozdulni se tudjanak, és az Isten csak bábozni tudjon velük. Ám ez nem így van.

A maguk lendületét odateszik az Isten kezébe.

A Szűzanya 13-14 éves akkor, házasságra készül Józseffel, de megsejtik és megtudják a kegyelem vezetése alatt, hogy nekik, bár van dolguk egymással, elsősorban nem egymással lesz dolguk. És azt is megtudják, hogy nem lesz dolguk az élet természetes továbbadásával, még ha erről álmodoztak is korábban, jegyességük hajnalán. És a későbbiek során sem, hiszen ismerjük Anyaszentegyházunk tanítását: az Istenszülő Szűz Mária örökké szűz, Krisztusunk születése előtt, közben és után. És éppen azért, mert egy sokkal magasztosabb hivatást kaptak, még a földi élet egyszerű továbbadásánál is, mert az életet, az élet forrását, saját Fiát bízta rájuk a mennyei Atya. A Mennyek Királyát, aki előtt és után az a királyi kapu, a Szűzanya méhe nem tárult ki senki másnak, mert senki más nem méltó, hogy előtte vagy utána áthaladjon rajta. Ezért lett a Szűzanya szeplőtelen, már élete első pillanatától kezdve, hogy fenn legyen tartva az örök Igének, a Mindenség Királyának.

Mária és József nem „jégcsapok”, szeretik egymást, de tekintetük nem egymásba gabalyodó, hanem egyfelé néz: a rájuk bízott Misztériumra.

Felelősséggel és örömmel tekintenek rá. Egy kicsit mi is megközelítjük ezt: a szentségimádásban, amikor az idő fölé képes emelkedni a szív, mely mélyen elmerül a Misztérium, az élő Isten szemlélésében és imádásában. Jézus Máriára van bízva – és nekünk is, akik Krisztusban megkeresztelkedtünk, van Égi Édesanyánk.

Ám nemcsak mi vagyunk a Szűzanyára bízva, hanem a Szűzanya is ránk. Ez újabb virrasztó lelkületet igényel. A Golgotán a keresztfán haldokló Mindenség Királya Jánosra bízza az ő édesanyját. János nagyon fiatal tanítvány, s most hirtelen más lesz a dolga, azonnal felnő e jeles feladathoz. Mert amikor a kegyelem beköszönt az ember életébe – láttuk ezt Máriánál és Józsefnél –, minden más irányt, lendületet vehet, teljesen váratlanul. „Íme, a te anyád” – és így Jézus édesanyja lélekben már János édesanyja is. Az Isten Anyja az Egyház Anyja is.

János a házába fogadja Máriát, ami már nemcsak az ő háza, hanem anyai házzá nőtte ki magát.

Ez a mi életünk, missziónk is lehet, ha felismerjük, hogy a Szűzanya ránk is lett bízva, nem csak Jánosra. Ha már ismerjük, szeretjük őt, feladatunk van: másoknak is megmutatni az ő jóságát, szeretetét, a Mária-tisztelet útját. Másokkal is megízleltetni, mennyire szépen megszenteli, átformálja szívünket, mindennapjainkat a rózsafüzér imádkozása. Megismertetni, hogy mennyivel könnyebb, szebb, gyengédebb, megszenteltebb az az út, amelyen engedjük, hogy a Szűzanya vezessen végig. És ha megtapasztaljuk a Szűzanya közelségét, ismertessük meg másokkal is az ő jóságát.

Kovács Zoltán megvilágította: advent arra is tanít bennünket, hogy bár messze még a napfelkelte, bántó még a sötétség, akkor is kapunk egy hajnalcsillagot, amelynek fényében addig is gyönyörködhetünk.

Ha dölyfös vagyok, azt mondhatom: köszönöm, de mi ez nekem, szegényes fény, kis pont, semmire nem megyek vele. Ám ha hittel szemlélem, máris vonatkozási pont, segít orientálódni, és bizalmat kelt a szívemben.

Mert hajnal után törvényszerű, hogy a napfelkelte következik. Érkezni fog a napsugár, a felkelő nap a magasságból: Krisztus Urunk. Ezt képezik le a gyönyörű, kincset érő adventi hajnalok a roráte szentmisékkel, amikor sikerül legyőznünk önmagunkat, és megtapasztaljuk: lehet hideg, sötét, álmosság, fáradtság, lustaság, minden baj körülvesz, de ha eljöttünk, az Isten ölelő, atyai karjaiba érkeztünk.

Máriás időszak indul adventtel, és vele, Üdvösségünk Hajnalával vagyunk hivatottak virrasztani a legnagyobb kincsért, aki a Szűzanya számára is a legnagyobb kincs: Krisztus Urunkért.

„Kedves testvérek,

virrasszuk végig bátran az idei adventet a Szűzanyával együtt, és túl sok spekuláció nélkül.

Egyszerűen csak engedjük, hogy közel kerüljön hozzánk ő, a Szűzanya – akár az Úrangyala, egy-egy tized rózsafüzér, a litánia szavai vagy egy gyermeki odafordulás által: „Szűzanya, szeretlek, légy velem”, „Szűzanya, köszönöm, hogy velem voltál, velem vagy”. Kísérjen ő oda bennünket ahhoz, aki igazán át tudja venni életünkben a vezetést, az Úr Jézushoz. Mekkora ajándék, hogy én is rá vagyok bízva a Szűzanyára, mekkora ajándék, hogy ő is rám van bízva!”

Az alkalom az Úrangyala elimádkozásával ért véget.

Az elmélkedések témáit és időpontjait ITT találják.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír