Aki kirajzolta magából a fájdalmat – Gedő Ilka rajzművészete

Gedő Ilka a kevésbé ismert művészek közé tartozik; elsősorban ceruzarajzokat készített, grafittal, aztán később színes pasztellképei is születtek. Vannak művészek, akik sokáig rejtve maradnak a szűken vett szakma és az érdeklődő közönség előtt is. Gedő Ilka nevét már korábban is hallottam, de műveit eddig még nem láttam. 

Száz évvel ezelőtt, 1921-ben született Budapesten, édesanyja tisztviselő, apja középiskolai tanár volt a pesti zsidó gimnáziumban. Szülei vezető értelmiségi körökkel, a kulturális élet kiemelkedő képviselőivel álltak kapcsolatban. Gedő Ilka olyan környezetben nevelkedett, ahol gyakran esett szó művészeti kérdésekről.

Tizenegy éves korától folyamatosan rajzolt, élénk képzelőerővel, szín- és formaérzékkel volt megáldva. 1939 őszétől Gallé Tibor szabadiskoláját látogatta. Az érettségi után nem iratkozott be művészeti akadémiára, hanem kisebb magániskolákban folytatta tanulmányait. 1944-ben a Gedő családot kilakoltatták Fillér utcai otthonukból, és át kellett költözniük a gettóba. Ebben a környezetben készítette a gettórajzok sorozatát. A Nemzeti Galéria nemrég kamarakiállításon mutatta be Gedő Ilka alkotásait. Az egyik rajzán idős házaspárt örökített meg, akik próbálnak életben maradni a bezártságban, a gettóban. 

A legtöbb itt készült rajza önarckép.1944 nyarán Gedő Ilka családjával együtt az Erzsébet körút 26. szám alatti csillagos házba került. Nem volt víz, élelem és gyógyszer.

Ebben a környezetben nem sokat lehetett tenni, Gedő Ilka rajzolt, legtöbbször önmagát, akárcsak Rembrandt.

Amikor az embernek nincs modellje, szorult helyzetében önarcképeket készít. Ezek a toll- és ceruzarajzok egy ijedt ember alkotásai. Arckifejezésében benne van a kilátástalanság, a jelentől és a jövőtől való félelem. Rajzai egyszerűek, természet után készültek, nincsenek szimbólumok, metaforák. Önarcképei valóságos lelki tükrök, többet érnek minden szónál. Azt is mondhatnánk, „kirajzolta” magából a fájdalmat. Mindegyik alkotásán látszik, hogy a lényegre koncentrált. A galéria kiállításán ezt olvashattuk róla: „E műveken különös, csapzottan-zaklatottan gótizáló formálás jelenik meg, melyet átleng és megszelídít, melankolikussá tesz valami lebegő, a preraffaelitákéra emlékeztető alanyiság, ami az őszinteségnél jóval kegyetlenebb. (…) Az önarcképsorozatban a befelé forduló koncentráló és az ismétlés aszketikus magatartása páratlan, az európai rajzművészetben Giacometti önarcképsorozatához mérhető.”

1945 őszén nappali tagozatos hallgatóként felvételt nyert a Képzőművészti Főiskolára. Hat hónappal később azonban családi okok miatt abbahagyta tanulmányait. Pap Gyulának, a Bauhaus egyik kiemelkedő művészének szabadiskolájába járt. 

A negyvenes évek második felében új témákat keresett, és a Fillér utcai lakásuk közelében lévő Ganz-gyárban talált ihletett környezetet, ahol finom pasztellképeket készített. 1949-ben váratlanul abbahagyta a művészi tevékenységet, és csak tizenhat évvel később folytatta. 1965 őszétől kezdett újra rajzolni, festeni, pasztellképeket készíteni. 

Az 1980-as években már több kiállítást is rendezett műveiből, például a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban vagy 1982-ben a budapesti Dorottya utcai kiállítóteremben. 1985. június 19-én halt meg Budapesten.

A kiállított műveket a művész fiai, Bíró Dávid és Bíró Dániel ajándékozták a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.