Akinek a Pater noster templom magyar Miatyánkját köszönhetjük – Megjelent Viszolajszky Károly kötete

Ajánlásként Kiss László előszavából idézünk.

Szentföld! Az Örök Város, Róma mellett a Szentföld az a földrajzi fogalom, melynek említése megdobogtatja a hívő ember szívét. Szent Jeromos, a nagy latin egyháztanító, aki éveken át lakott Betlehem közelében, így vigasztalta egy barátját: Nincs igazad, amikor azt gondolod, hogy hiányzik valami hitedből, mert nem láttad Jeruzsálemet. Ezzel a 4. században megfogalmazott állítással a 20. század embere is egyetérthet, mégis úgy érezzük, hogy egy szentföldi zarándoklat, a hitünk gyökereivel való szembesülés, Krisztus és apostolai lába nyomának követése, a szent helyeken való imádkozás semmi máshoz nem hasonlíthatóan erősíti meg a zarándokok hitét. Minden bizonnyal hitük megerősítésének igénye is vezette azokat a zarándokokat, akik a múlt századok során vállalták a nemegyszer kockázatos, életveszéllyel is járó utazást a Szentföldre.

Viszolajszky Károly 1843. november 3-án született Érsekújvárott. A Budán, illetve Esztergomban végzett gimnáziumi évek után ez utóbbi helyen folytatott teológiai tanulmányokat. 1868-ban szentelték pappá, s több felvidéki faluban (Hontnádas, Szénavár, Zselíz) való kápláni működést követően 1874. december 12-től haláláig a Hont megyei Alsószemeréd plébánosaként működött. Viszolajszky szentföldi útjára 1885-ben került sor. Egy bajorországi szentföldi zarándokcsoporthoz, egy „karaván”-hoz csatlakozott. A huszonnégy résztvevő közül ő volt az egyetlen magyar. 1885. április 8-án búcsúzott el szemerédi híveitől, s utazott el Münchenbe. Innen indult el a karaván, hogy rövid szárazföldi utazás után Brindisiben hajóra szállva, Korfu szigetét érintve, kiköthessen az egyiptomi Alexandriában. Innen Kairóba utaztak, majd a már létező Szuezi-csatornán átkelve jutottak el Palesztinába. A Szentföld valamennyi jelentős pontját bejárva Olaszországon át tértek vissza Bajorországba.

Ismerve Viszolajszky írói hajlamait, nem meglepő, hogy hazatérve azonnal íróasztalhoz ült, hogy papírra vesse szentföldi és olaszországi élményeit. A könyv 1887-ben jelent meg Budapesten. Címe: Egy zarándoklat éleményei Egyiptom, Jeruzsálem és Rómában. Útirajz. A háromszázötvenhét oldalas útleírás ma is élvezetes olvasmány. Nem lenne haszontalan megjelentetni belőle egy válogatást napjaink szentföldi zarándokai számára! Viszolajszky könyvét azonban nemcsak a benne található, a korabeli viszonyokat tükröző, ma már dokumentumértékű leírások teszik értékessé, hanem a könyv megjelenéséhez kötődő felhívás is. A három hónapos út élményein túl akadt ugyanis még egy fontos dolog, mely arra késztette Viszolajszkyt, hogy könyvet írjon szentföldi útjáról. Az Alsó-Szemeréden május 1-jén 1887 keltezésű Előszavában így határozta meg a könyv megírásával követett szándékát: …e nemzet figyelmét akartam általa fölhívni ama mulasztásra, hogy Jeruzsálemben… magyar nyelvünk… távollétével tündöklik… S hogy mi volt e mulasztás és milyen módon kívánta azt megszüntetni az alsószemerédi plébános? A választ Viszolajszky útirajzának 161–163. oldalairól idézzük:

„A Pater noster templom a latin katholikusok tulajdona, Bovillon grófné, szül. Latour d, Auvergne hercegnő építtette ama helyre, hol Krisztus Urunk tanítványait a Miatyánkra tanította. A templom előtt egy csarnok-sorozat van, hol a Miatyánk 32 nyelven van külön fülkébe s külön márványkőre, aranybetűkkel bevésve. Végig futva e sorozatot, dobogó szívvel kerestem, hogy hol találom meg a magyar Miatyánkot? Sehol… Nem vádolhat senki, hogy talán túlérzett nemzetiség vezérelt akkor, midőn mai napig – 1886. január 24. – kieszközöltem, miszerint a mongol nyelvet eltávolítják s helyébe jön a magyar Miatyánk. – Igaz, hogy még költségvetés nincs, azt sem tudom, képes leendek-e ezen kis könyvem jövedelméből födözni a kiadást, de hisz remélem, sok honfitársam van, ki hacsak egy homok szemet is hoz, az épület azzal is több anyagot nyer s megnyeri főleg azon öntudatot, miszerint ő is előmozdítója volt annak, hogy az olajfák hegyének magaslatán a magyar vallásosság is képviselve van. Nem az az igazi hazafi, ki idehaza lármázza telt torokkal, hogy ő magyar, de az, ki nemzetiségének léttudatát, túl a tengeren, hol minden nyelv s nemzet képviselve van, bebizonyítani s ezáltal hazájának s nyelvének ott is illő helyet szerezni törekszik.”

Magyar Kurír
(bb)