Áldott volt ez a hét – Hogyan élték meg a cserkészek a NEK-et?

Nézőpont – 2021. október 26., kedd | 20:20

Tóth Márton a zugligeti 442. Báthory László Cserkészcsapat tagja és az ELTE ötödéves, magyar–történelem szakos hallgatója, aki cserkész önkéntesként és hírnökként vett részt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiben és lebonyolításában. A cserkészek kommunikációs vezetőjeként arról kérdeztük, hogyan szolgáltak társaival a világeseményen.

– Hatszáz fiatal munkáját koordinálták a rendezvény idején. A fáradtság vagy az átélt élmények hatása erősebb Önben így nem sokkal a kongresszus után?

– Most még mindkettő. Embert próbáló feladat volt a NEK, amiről mindenki élményekkel gazdagon tért haza. A szolgálatunk kilenc napja alatt megélhettük, hogy valóban szükség volt ránk, és hogy a gondviselés intenzíven segített minket. Az elmúlt két évben beleláttunk az előkészületekbe, tapasztalatokat szereztünk arról, milyen sok ember milyen rengeteg munkát tett bele a szervezésbe. A NEK előtti napokban mégis az volt az érzésem, olyan ez, mint a kifutópályán a felszállásra készülő repülőgép: nagyszerűen össze van rakva a nagy egész, mégis zörög, rázkódnak az elemei, és nagyon várjuk már, hogy a levegőbe emelkedjen.

Aztán megtörtént az a csoda, hogy a sok váratlan fordulattal és feladattal együtt is a Jóisten gondviselő tenyerén érezhettük magunkat. Megmagyarázhatatlan biztonságérzet költözött belénk. Nekem és sok más embernek is ez az egész egyfajta istenbizonyíték volt. Hiszen az Eucharisztia csodája ez!

Rengeteg ember munkája van abban a kis ostyában. Azé, aki elveti a magot, aki learatja, megőrli, aki a tésztát bedagasztja, és még folytathatnám a felsorolást. Bár felfoghatatlan, elhisszük, hogy a kis kenyérben valóságosan jelen lesz Isten. A NEK-en ugyanezt tapasztaltuk meg. Nagyon sok ember munkája készítette elő a rendezvényt, mégsem mertük hinni, hogy ilyen jól sikerül. Adott az emberi munka, s ha kérjük, kiárad a Szentlélek, és megváltoztatja az emberi erőfeszítések lényegét. A változás olyan, mint ami a forrásponton megy végbe: a látható, fizikai valóság nem változik, a láthatatlan azonban annál inkább. Nem véletlen, hogy az ifjúsági esemény is a Forráspont nevet kapta. Fábry Kornél atya megfogalmazásában, innen más halmazállapotban megy haza az ember, mint ahogyan érkezett. A kongresszus után a Hősök tere közelében lakók azt mondták, hogy még napok múltán is érezni lehetett: egészen más ott a légkör.

Áldott volt az a hét, mert velünk volt a Jóisten. Ezt az örömhírt kell továbbvinnünk. Mindenki úgy, ahogyan tudja. A kongresszusnak vége, de igazából még csak most kezdődik.

– Mikor vonták be a NEK szervezési munkálataiba a cserkészeket?

– Két évvel ezelőtt kezdte a csapat a munkát, amellyel egy hagyományt folytattunk. 1938-ban, az akkori budapesti világkongresszuson nagyon fontos szerepet töltöttek be a cserkészek. Nagyságrendekkel több volt akkor az országban a cserkész, a munkában is több ezren vettek részt. A külföldről érkezettek kísérésével foglalkoztak. Tettre kész figyelemmel voltak jelen, és most is ezt a hozzáállást várták tőlünk. Szoros együttműködés alakult ki a vezetőink és a NEK vezetői között, minden területen. Az egyéves halasztást a lelki felkészülésre fordítottuk. Elindítottuk a NEKtár-t, amely minden hétre egy kis lelki töltetet adott a cserkésztörvény tíz pontja alapján. Podcast-műsort is készítettünk, amivel a cserkészek korosztályához igyekeztünk közelebb vinni az Eucharisztia témáját. Jó beszélgetések során nyíltan feltehették a kérdéseiket. A szentségimádás például kihívás elé állít minden korosztályt. Hogyan kellene jól csinálni, nekem való-e? Nagyon elgondolkodtató válaszokat kaptunk a meghívottaktól.

– Honnan érkezett a hatszáz jelentkező?

– A toborzás folyamatosan tartott. Meghívásunk minden cserkésznek szólt, és nagy öröm, hogy ilyen sokan megmozdultak. A nagykovácsi cserkészparkban találkoztunk először személyesen. A parkoló tele volt hargitai rendszámú autókkal. Ez elgondolkodtatott, felmerült bennem, hogy távolabb talán még erősebb húzása volt a hívásnak. Cserkésztestvérek sokasága érkezett Erdélyből, a Partiumból, a Vajdaságból, Kárpátaljáról és a Felvidékről. Clevelandből eljött közénk két idősebb hölgy, akik a diaszpórában őrizték a magyar cserkészet tüzét, amikor itthon be volt tiltva a mozgalom. Tevékenységük olyan volt, mint parázs a hamu alatt, így szoktunk emlegetni. 1989–90-ben ők segítették a magyarországi újraindulást. A kongresszusnak tehát magyarságegyesítő szerepe is volt, ráadásul katolikus és protestáns cserkészek együtt szolgáltak az eseményen.

– Mindenütt jelen voltak a kongresszus napjaiban. Hogyan szervezték meg a szolgálatukat?

– Az erőnk a szervezettségben rejlik. Cserkésztáborként működtünk a városban. Nagyon különleges és újszerű volt ez, mégis úgy éreztem, mintha ezer éve ezt csinálnánk. Ez fontos tapasztalat volt számomra. Sok helyről valók vagyunk, sokféle korosztályból, de egy nyelvet, a cserkészet nyelvét beszéljük. Nem kellett elmagyarázni a dolgokat. Az őrsvezető megismerte a vezetettjeit, és amikor valaki németül vagy éppen franciául kért segítséget, tudta, kit küldjön, s ugyanígy tudta azt is, hova forduljon, ha valaki rosszul lett.

– Milyen feladatokban vettek részt?

– Kilenc napon át folyamatosan munkában voltunk. Ha valamit meg kellett oldani, sok esetben mi voltunk az elsők, akiket mozgósítani lehetett. Hétköznapokon alapvetően a Hungexpón teljesítettünk szolgálatot, emellett pedig a fáklyás körmeneten és a nagy miséken volt kiemelt feladatunk. Mindenki annyit vállalt, amennyit tudott. Kezdettől fogva úgy álltunk hozzá a szolgálatunkhoz, hogy van ugyan néhány fix pont, de nagyon fontos a rugalmasság is. Egy ilyen léptékű rendezvénynél ez elengedhetetlen. Erre kértük a résztvevőket, mi is erre törekedtünk, és a NEK titkársággal való viszonyunkat is ezt határozta meg.

– Gondolom, voltak izgalmas helyzetek.

– A pápai mise előtt bizonytalanná vált, hogy a legtöbb szektorban megoldható lesz-e az áldoztatás. A rendőrség ugyanis a terrorveszély miatt nem engedte át a kis furgont, amely a konszekrált ostyákat szállította. Mit ad Isten, a furgont két cserkész vezette. Ott álltak a kordon előtt, patthelyzet volt.

Nem lesz áldoztatás a pápai misén? Megszólították a legközelebbi cserkészt, akinél volt rádió, s aki így minden szektorból oda tudott hívni néhány szabad cserkészt. Végül ők vitték be a térre a szentséget nagy papírdobozokban. Ez volt a mi második eucharisztikus körmenetünk.

– Milyen volt az élet a kollégiumban, ahol a szállásuk volt?

– A Kruspér utcai kollégiumban csak mi laktunk. Ugyanolyan volt minden napunk, mint a cserkésztáborban. Reggel imával kezdtünk, aztán közös étkezés, eligazítás. Mint egy méhkas, olyan volt az épület, ahonnan reggelente kirajzottunk, és ahová este élményekkel gazdagon tértünk vissza. Velünk voltak az atyák, a cserkész papok. Nagyon megerősítő volt, hogy végigdolgozták velünk a napot, délután pedig lehetőséget adtak a gyónásra, lelki beszélgetésre. Szentségi kápolna is működött a kollégiumban. Sokak számára Budapest is pluszélményt jelentett. Szerveztünk városi sétákat, a cserkész történészek járták a vendégekkel a nevezetességeket. Sokan szabadságot vettek ki, hogy velünk lehessenek.  

Volt egy saját esténk is. A Magyar Szentek templomában a cserkész atyák mutattak be egy nagyon szép misét. A mellette lévő teremben a protestánsoknak úrvacsorai istentisztelet zajlott. Voltak metodisták, reformátusok, evangélikusok is. A végén közös áldást kaptunk, majd a kertben tábortüzet gyújtottunk. Vendégünk volt Ekler Luca paralimpikon cserkésztestvérünk. Elhozta az aranyérmét is, mindenki a kezébe foghatta. Elmondta, ha nem lett volna a cserkészet megtartó közege, nem tudja, ma hol lenne. Ezt hallani óriási lendületet adott a cserkészeknek.

Az estét a fogadalmunk megújításával zártuk. Ez az, ami összekapcsol bennünket, nagyon nagy erő van benne.  Különlegesen szép este volt ez.  

– Hogyan működtek együtt a különböző korosztályok?

– Erre nem tudtunk előzetesen készülni. Nagyon jó volt megélni, hogy a szeniorok együtt mozognak velünk. Talán az a legfontosabb, hogy nem volt életkor szerinti megkülönböztetés, mindenki ugyanazokat a szolgálatokat látta el. A mozgalmunk erőssége és jellemzője, hogy a legfiatalabb ugyanúgy megkapja a bizalmat, mint a tapasztaltabb. A szeniorok rajában is egy fiatalember volt a vezető.

– Milyen visszajelzések érkeztek Önökhöz a hét során?

– Zavarba ejtően sok elismerő szót kaptunk. Gyakran olyasmiért jutott el hozzánk, vezetőkhöz dicséret, amiről nem is tudtunk, hiszen sok helyen sok mindent csináltunk egyszerre. Most az is a feladataim közé tartozik, hogy összegyűjtsem ezeket a történeteket, elismeréseket, és továbbítsuk a hatszáz önkéntesünknek azt a sok kedves szót, amit kaptunk, és azóta is kapunk. Akik odatették magukat a kongresszus idején, megérdemlik, hogy eljusson hozzájuk a dicséret. De közvetve el kell jutnia minden cserkészhez is. Ebben áll az egyenruha ereje. Hiszen az egész cserkészetet képviseltük, a maiakat és a valaha élt cserkésztestvéreket is, mi mind nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Kitüntetett lehetőség volt számunkra, hogy együtt élhettünk meg egy világeseményt, és dolgozhattunk a sikeréért. Nem kellett noszogatni az embereket, mindenki többet tett bele, mint amennyit gondoltam volna.

– Mi fogta meg az embereket a cserkészek szolgálatát látva?

– A szervezőknek sokat jelentett a megbízhatóság, az, hogy minden feladat megoldódik. Jó munkát! – így szól a köszönésünk, s most velünk munkálkodott a Szentlélek is.

Sokaknak tetszett a nótaszóval vonulásunk, az étkezések előtti hangos, csatakiáltásszerű köszöntésünk. Jelen voltunk az emberek között, és ez hatott. Néhány nap után elkezdtek Jó munkát!-tal köszönni nekünk.

El tudtunk látni speciális feladatokat is, a sérült emberek segítése, a kerékpáros futárszolgálat például szintén hozzánk tartozott. A legtöbb emberben az maradt meg, hogy meg tudunk állni a lábunkon.

– Hogyan élte meg a hírnökségét?

– Érdekesen. Elég sok kalap volt rajtam a NEK előtt is, alatt is, és ez néha meg is zavart. Az elmúlt években sokszor találtam magam vezető szerepben. Gondviselésszerűnek éltem meg, amikor meghívtak egy-egy feladatra, először is arra, hogy összefogjam a cserkészek kommunikációját. A NEK Titkárság számított rám a fiatalok megszólításában. Ez ma nem könnyű feladat, hiszen dömpingszerű számukra a kínálat, és ebből adódóan meglehetősen válogatósak, igényesek is. Az mindenesetre bebizonyosodott számomra, hogy a személyes megszólítás a leghatékonyabb. A NEK-kel kapcsolatban éreztem, hogy még az egyháziak között is sokan szkeptikusak voltak. Aki eljött, azt mondja, hogy ezerszer is pozitívan csalódott. Most sokan kiemelik az Egyház egységét, dicsérik a körmenetet, a pápai misét. Én hozzáteszem,

bár rendkívül fontosak voltak a készületi évek, ez az egység a kongresszus ideje alatt teremtődött meg. Ezért nagyon fontos lenne, hogy ez kiindulási pont legyen, és ne a végpont.

Egyes elemeket tovább lehet vinni, Forráspontot például minden évben tarthatnánk. Most sokan gondolják úgy, milyen jó volna, ha mondjuk tízévenként lenne egy-egy nagyszabású, erőt sugározva megerősítő találkozó. Úgy tűnik, a magyar kereszténységben benne van a potenciál. Nem vallásos ismerőseim rácsodálkoztak, hogy a NEK alatt valami olyat mutatott az Egyház, ami sok szempontból profi volt. A szombat esti körmenetnél pedig azt láthatták a nézelődők, hogy mi nem valami ellen vonultunk az utcára, hiszen az egésznek nem volt demonstratív jellege, hanem egyszerűen azt csináltuk, ami fontos nekünk. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, közösségben voltunk. Éreztük a sokaságban, hogy bár sohasem láttuk egymást, valami mégis szorosan összekapcsol bennünket. Énekszóval és fáklyával haladtunk az utcákon, egy hagyományba bekapcsolódva. Sokszor érzem, mennyire frusztráltak vagyunk, amikor a mindennapokban megélnénk a hitünket, inkább duzzogva bevonulunk a katakombába. Majd a templomban, majd a négy fal között… Ezért szükségesek ezek az impulzusok. A NEK ilyen volt. Megéltük, hogy itt vagyunk mi, keresztények, ráadásul sokan. Jövőbe mutató volt. Mindezt az örömhírt elbeszélni, továbbadni – most elsősorban ezt jelenti nekem az önkéntes hírnökségem.

– Visszatekintve milyen hozadékokat emelne ki a NEK napjaiból?

– Most kimondottan az emberek szeme előtt voltunk, és ez segített sokakhoz eljuttatni azt az üzenetet, hogy a fiatalok képesek megmozdulni, szerepet vállalni fontos ügyekben. A foglalkozásokon, a táborainkban is a segítőkészség, a talpraesettség a mozgatórugó, de ez olyankor a plébániai termekben, a csapatotthonokban, az erdőben nyilvánul meg. A kongresszus jó lehetőség volt arra, hogy széles körben megmutatkozzunk. A mai napig sok tévképzet él a cserkészetről, és mi szeretnénk megtisztítani a képet, mert meggyőződésünk, hogy ez az életforma mindenkinek szólhat. A Magyar Cserkészszövetség stratégiai tervének része, hogy 2027-ig minden magyarul beszélő gyermek halljon a cserkészetről. Az utóbbi években sokszor kaptunk olyan visszajelzést, hogy a cserkészet ismeretlen, kívülről úgy tűnik, mintha bezárkózó lenne. Most alkalmunk nyílt arra, hogy lépjünk egy nagyot ezzel kapcsolatban is.

Kijöttünk az erdőből. Az alapítónk szerint a cserkészet valódi célja jó állampolgárok nevelése. A társadalmi felelősségvállalás, a hasznosság kimondottan a feladatunk. Nem csak magunk között kell segítenünk egymást.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Bodnár Patrícia

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 24-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria