Álmok országa – Magyarok az Egyesült Államokban

Persze nem feledkezhetünk meg az őslakosokról – akikre gyerekkorunk olvasmány- és filmélményei alapján sokszor kiszolgáltatott hősökként emlékezünk – s a cowboyokról, a préri kalandorairól sem. Könyvek és filmek százai szólnak tetteikről, harcaikról, hiszen a Vadnyugat meghódítása megannyi áldozatot követelt.

A Magyar Nemzeti Múzeum július végén nyílt Amerikai álom – Magyarok az Egyesült Államokban 1776–2026 című időszaki kiállítása erről a hatalmas országról szól, fennállásának kétszázötvenedik évfordulója alkalmából. Az interneten a kommentek között olvashatunk arról is, hogy többeknek csalódást okozott a tárlat, nem találták elég nagyszabásúnak. A kiállítótér valóban nem túl nagy; az aulában egy százéves Ford T-modell köszönti a látogatót, fenn az emeleten pedig a kupolateremben és két további teremben mutatják be az érdeklődőknek Amerika magyar vonatkozású történelmét, azokat a személyeket, tárgyakat és dokumentumokat, amelyek hazánkkal összefüggésbe hozhatók. A Nemzeti Múzeum azonban vállalt feladatát ezzel teljesítette, hiszen a tárlat nem a teljesség igényével készült, célja az volt, hogy képet adjon az amerikai magyar emigráció és diaszpóra történetéről.

A kiállítás szól azokról a hazánk fiairól, akik a különböző korszakokban a szebb jövő reményében érkeztek a tengerentúlra, vagy 1849, illetve az 1956-os forradalom után a megtorlás elől menekültek oda, s bemutat olyan magyarokat is, akik e talán kevésbé bürokratikus és gazdagabb országban jobban ki tudták bontakoztatni a tehetségüket, mint itthon. Ez utóbbiak egyike volt például Galamb József (1881–1955) mérnök, aki az imént már említett T-modellt tervezte Henry Ford gyárában. Ez a típus volt az amerikai álmot megtestesítő autó, s ezt tartják számon az első népautóként is. A múzeumban egy meseszépen karbantartott – nyilván restaurált – fekete színű példányt láthatunk belőle. A széles néptömegeknek szánt, csereszabatos alkatrészekkel, futószalagon gyártott gépkocsi kifejlesztésében meghatározó szerepe volt Galamb Józsefnek, a Ford Motor Company magyar tervezőjének. Ő tervezte az autó bolygóműves sebességváltóját, futóművét, mechanikus kuplungját, és az ő munkaszervezése tette lehetővé a tömeggyártást is. Így már ez a múzeum előcsarnokában bemutatott kiállítási tárgy is jól példázza, hogy a magyarok nem csupán tanúi voltak az amerikai álom megszületésének, hanem aktív alakítói is.

Az emeletre felérve a legismertebb „amerikások” egyikének, Kossuth Lajosnak a tengerentúli történetével is megismerkedhet a látogató. Itt olvasható a következő részlet is New York polgármesterének 1851. december 6-ai üdvözlőbeszédéből: „Bemutatom Önöknek, polgártársaim, Kossuth Lajost, a magyar függetlenség magasztos képviselőjét, az emberi haladás bajnokát, az egyetemes szabadság ékesszóló hirdetőjét.” 

Kossuth 1849-ben a független Magyarország kormányzó elnöke volt. A szabadságharc leverése után, mint tudjuk, emigrációba kényszerült, melynek első állomása az Oszmán Birodalom volt. Kütahyai fogságából az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa meghívására szabadult: előbb Angliába, majd onnan Amerikába utazott.

Amint a tárlaton olvashatjuk, Kossuth amerikai útjának deklarált célja az volt, hogy köszönetet mondjon kiszabadításáért, valójában azonban ennél jóval többet akart elérni. 1851. december 6. és 1852. július 14. között bejárta az Egyesült Államok jelentős városait, s több mint ötszáz beszédet tartott, melyekkel aktív szerepvállalásra igyekezett rábírni az Egyesült Államokat, és pénzt akart gyűjteni az újraindítandó magyar szabadságharchoz. Politikai célját nem érte el, a kormányzati körök elhatárolódtak törekvéseitől. Kossuth nem tudott diplomáciai támogatást biztosítani a magyar függetlenségi mozgalomhoz. Millard Fillmore elnök – bár rokonszenvezett vele – csak magánemberként fogadta, elzárkózott a szabadságharc támogatásától. Kossuth kultusza azonban egyre inkább terjedt, és az amerikai köztudatban meggyökeresedett a magyar ügy, a szabadságszerető magyar nemzet gondolata. A tárlaton Kossuth egy Amerikában elhangzott beszédének angol nyelvű kéziratát is láthatjuk, másolatban.

Az Egyesült Államok fennállásának 250. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon természetesen központi szerepet kapott az alapító atyák legtekintélyesebb alakja, George Washington (1732–1799), aki a függetlenségi háború főparancsnoka, a köztársaság első elnöke volt. Már életében a demokrácia megteremtőjeként, „a Haza Atyjaként” tisztelték. Nemzeti hősként tekintettek rá, s a szabadság és a nemzeti önrendelkezés szimbólumává vált.

Az egyik üvegezett tárlóban egy kékmentés magyar huszár portréját láthatjuk. Nem más ő, mint Fabriczy Kováts Mihály (1724–1779), az amerikai függetlenségi háború huszár ezredese, aki életét adta az Egyesült Államok függetlenségéért. Az amerikai gyarmatok brit uralom ellen vívott szabadságharcának híre gyorsan terjedt Európában. Pozsony város hírlapja is tudósított róla 1773 és 1783 között, így az „arany szabadság” zászlaja alá özönlöttek a katonatiszti karrierre vágyó, jó megélhetést kereső európai katonák. Közéjük tartozott Fabriczy Kováts Mihály, a huszárság amerikai meghonosítója is, aki Charlestonnál esett el.

Nézelődéseink során különféle emléktárgyakat láthatunk a kiállítótérben: például egy irokéz lábbelit, amit Kossuth egy őslakos asszonytól kapott ajándékba amerikai körútja alkalmával. „A magyar szabadságharc bajnokát”, Kossuthot, már életében nagy tisztelet övezte az amerikai magyarság körében. A Magyarország határain kívül felállított első köztéri Kossuth-szobrot Clevelandben emelték, amerikai látogatásának ötvenedik évfordulójára. 1906-ban az amerikai magyar közösség ajándékozta az óhazának a budapesti Városligetben felállított Washington-szobrot, a szabadság és a független Magyarország iránti vágy kifejezéseként.

A kiállításon láthatjuk a Mississippi fregatt hajónaplóját is. 1851. szeptember 11-én Kossuth ötvenöt magyar emigránssal együtt ennek az amerikai hadihajónak a fedélzetén indult a Dardanelláktól Marseilles felé. A John Collings Long kapitány vezette hajónapló rögzíti az utasok nevét és az út eseményeit is.

A kupolateremben, a jobb oldalon feltűnik a látogatónak Bartók Béla antikbarna portréfotója. A 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője, zenetudósa, elhagyva biztos zeneakadémiai állását és hazáját, 1940-ben feleségével, Pásztory Dittával az Egyesült Államokba utazott. A náci hatalom térnyerése aggodalommal töltötte el, egyre sötétebbnek látta Európa, s benne Magyarország jövőjét. Szeretett édesanyja halála után döntött végleg a politikai emigráció mellett, s ugrott „a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből”.

Amerikában Bartók idegennek érezte megát, honvágy gyötörte. Az ottani közönség és a kritika sem lelkesedett érte, a Columbia és a Harvard Egyetem is csak rövid időre kötött vele szerződést, súlyos anyagi gondjai voltak. Ezekhez járult még elhatalmasodó leukémiája, amely ellehetetlenítette számára a koncertezést és az egyetemi oktatást. Művészi alkotóereje utolsó fellángolását a Bostoni Szimfonikus Zenekar megrendelésére készült Concerto és a Yehudi Menuhin felkérésére komponált szóló hegedűszonáta jelentette. A feleségének, Dittának szánt III. zongoraverseny és a William Primrose megrendelésére írt brácsaverseny már befejezetlen maradt.

A kiállításon egy szobor is látható: a frígiai sapkát viselő, kezével előre mutató Columbia az Egyesült Államok megszemélyesítője, a szabadság és a függetlenség jelképe. Bal kezének mozdulata, angyalszárnya az isteni védelmező erőt fejezi ki. A szobrot Finta Sándor készítette a polgárháború emlékére, az 1930-as években Los Angelesben kiírt pályázatra. Az 1941-es bemutatás sikere ellenére a kivitelezés elmaradt. A modell így Finta akarata szerint végül szülővárosába, Túrkevére került.

A Nemzeti Múzeum kupolatermében egy nagy méretű színes nyomat is látható, a Time magazin címlapja, rajta Az Év Embere: a „Magyar Szabadságharcos” (Time magazin, 1956) Alatta ezt olvashatjuk: „1956. október 23. egy olyan nap, melyet örökre feljegyeztek a szabad emberek és nemzetek krónikájába. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nem volt még egy olyan nap a történelem kezdete óta, mely világosabban szemléltetné az ember örökké olthatatlan szabadságszomját, legyen bármennyire is csekély esély a sikerre, követeljen az bármennyi áldozatot is.” (John F. Kennedy, 1960)

A szovjet tankokkal szembeszálló forradalmár rettenthetetlen alakja a magyar nép szabadságvágyának jelképévé vált. Eisenhower elnök kormányzata, bár politikailag támogatta a magyar szabadság ügyét, katonailag nem avatkozott be a harcokba, mert egy közvetlen amerikai–szovjet konfliktus akár újabb világháborúhoz is vezethetett volna. Ugyanakkor hidegháborús eszközökkel, többek között a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásával Amerika igyekezett hatást gyakorolni a magyar lakosságra. A rádió fontos szerepet játszott a forradalom híreinek továbbításában, azonban azt a reményt ébresztette az emberekben, hogy a Nyugat közvetlen, akár katonai segítséget is nyújt. Ez persze nem történt meg, hiszen Magyarország a szovjet érdekszférához tartozott, s Eisenhowernek esze ágában sem volt kockáztatni egy újabb világháborút. Az Egyesült Államok egy ideig az ENSZ-ben is támogatta a magyar kérdés napirenden tartását, és elítélte a szovjet beavatkozást. Kétségtelen, hogy azokban az években több tízezer magyar menekült talált otthonra Amerikában. 1962-ben azután lekerült a magyar kérdés az ENSZ napirendjéről.

Amerika azonban nemcsak a menekülő szabadságharcosok új hazája volt. A kultúra területén működők is megszenvedték a magyarországi diktatúrák évtizedeit. A kiállításon ezt olvashatjuk: „A 20. század történelmi kataklizmái számos magyar művészt kényszerítettek emigrációba. Bár életútjuk és távozásuk okai különböztek, valamennyien veszteségként élték meg a szülőföldtől való elszakadást. A számkivetettség nem csupán hazájuktól fosztotta meg őket, hanem attól a közönségtől is, melynek köreiben művészetük kibontakozhatott. Az emigráns művészeket sorsuk arra kényszerítette, hogy válasszanak szabadság és haza, a lélek e két alapvető szükséglete között. Néhányan még megérhették a rendszerváltást, a szabad hazatérés örömét, másoknak azonban már csak hamvait takarja a szülőföld röge. A magyar nyelv és kultúra missziója új küldetést jelentett a művészek számára az óceán túlpartján. Nemzetmegtartó munkájuk hidat teremtett az ó- és az új haza között. Miközben a tengerentúli magyar közösséget szolgálták, egyetemes örökségünk és nemzeti kultúránk követeivé váltak. Ezt a hitvallást sűríti magába Szörényi Éva Petőfit idéző parafrázisa: »Apostolok vagyunk a világ mezején«.”

A tárlaton láthatjuk többek között Márai Sándor Remington márkájú írógépét is az 1920-as, 1930-as évekből. Az íróról tudjuk, mennyire megszenvedte az emigrációt hosszú élete során. A magyarországi rendszerváltás éppen halála évében, 1989-ben történt meg, így már nem tudott hazatérni a szovjet csapatok kivonulása után, ahogyan szerette volna.

Amint mondani szokás, a magyarok mindenütt ott vannak – például az amerikai filmiparban is sokan dolgoztak honfitársaink közül. A filmgyártás hőskorában Cukor Adolf (Adolf Zukor) és Fried Vilmos (William Fox) teremtették meg az álomgyár alapjait, nyomukban pedig rendezők, színészek és alkotók egész sora formálta Hollywood történetét. A tudás és a vállalkozószellem az üzleti életben és a közéletben is utat tört magának. A magyar származású üzletemberek és politikusok jelentős hatással voltak az Egyesült Államok és a világ gazdasági, társadalmi fejlődésére.

Láthatjuk a tárlaton a Terminátort, Rónaszéki Zoltán újrahasznosított fémből készült szobrát is. A krómozott fémváz vörösen izzó szemeivel a filmtörténet ikonikus figurája lett. Hollywood egyik legsikeresebb producere, Andy Vajna (1944–2019) részt vett a Terminátor 3 – A gépek lázadása című film elkészítésében, és meghatározó alakja volt a nemzetközi filmiparnak.

Utoljára pedig megtekinthetjük az egykori magyar színésznő, szépségkirálynő és üzletasszony, Gábor Zsazsa koktélruháját. Mit is mondhatnék erről a fehér, habos-babos, őrült ruhakölteményről? Ízlés dolga, kinek hogy tetszik, én a kedves látogatóra (és az olvasóra) bíznám a megítélését.

A színvonalas, sokoldalú kiállítás kurátorai Orgona Angelika és Radnóti Klára voltak, akik emberi történeteken keresztül idézték fel, hogy magyarok százezrei, sőt milliói hogyan találtak otthonra az elmúlt két és fél évszázadban az Egyesült Államokban.

Az Amerikai álom – Magyarok az Egyesült Államokban 1776–2026 című időszaki kiállítás november 1-jéig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.