Amikor Isten feltárja a szívét

Szentháromság vasárnapjára az Egyház mintha egy pillanatra megállna. Végigjártuk a húsvéti idő nagy ünnepeit: Krisztus feltámadását, mennybemenetelét, a Szentlélek eljövetelét. Most pedig

nem egy eseményt ünneplünk, hanem magát Istent. Nemcsak azt, amit tesz, hanem azt, hogy kicsoda ő.

A Kivonulás könyve fokozatosan mutatja meg Izraelnek Istent. Olyan erővel jelenik meg, ami minden emberi hatalmat felülmúl. Legyőzi Egyiptomot, vagyis a kor legnagyobb politikai és katonai erejét. Ura a természetnek: a tengernek, az esőnek, a pusztának. Törvényt ad népének, amely nemcsak vallási szabályrendszer, hanem magas szintű erkölcsi és szellemi rend. Pontosan meghatározza az istentiszteletet is. Minden rendezettnek, világosnak és szilárdnak látszik.

És ekkor következik az aranyborjú története. Szinte érthetetlen, milyen gyorsan szétesik minden. A nép, amely látta Isten szabadítását, bálványt készít magának. Megtörik az a szép és emelkedett vonal, amely addig vezette Izraelt.

Ám éppen itt történik a legnagyobb kinyilatkoztatás. Isten nem egyszerűen újra megmutatja hatalmát, hanem feltárja a szívét. A mai olvasmányban ezt halljuk:

Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, kegyelemben és hűségben gazdag.” Ez az Ószövetség egyik legfontosabb mondata. Isten önmagáról beszél. És nem azt mondja először, hogy mindenható vagy félelmetes, hanem azt, hogy irgalmas.

A mai evangélium ezt a kinyilatkoztatást teljesíti be. Jézus Nikodémusnak beszél Isten legmélyebb titkáról: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda.” A keresztény hit középpontjában nem egy elvont eszme áll, hanem ez a mondat.

Isten nem távolról szemléli az ember világát, hanem belép annak sötétségébe és törékenységébe. Nem kívülről akarja megjavítani az embert, hanem egészen közel jön hozzá.

János evangéliumában különösen fontos a „felemelt” Krisztus képe. Amikor Jézus arról beszél, hogy felmagasztalják az Emberfiát, abban már ott van a kereszt és a dicsőség egysége. A kereszt nem egyszerűen a szenvedés helye, hanem Krisztus királyi trónja is. A felemelt Emberfia ugyanaz az Úr, aki ura a történelemnek, az életnek és a halálnak. Mégis, meglepő módon nem elítélni jön. „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.”

A Szentháromság ünnepe ezért nem valamiféle távoli teológiai talány. Azt mutatja meg, hogy Isten belső élete maga a szeretet és a kapcsolat.

Az Atya odaadja a Fiút, a Fiú mindent visszaad az Atyának, a Szentlélek pedig az örök egység és szeretet köteléke.

Talán ez a mai ünnep legmélyebb üzenete: Isten legnagyobb ereje nem a hatalmában, hanem az irgalmában mutatkozik meg. A világ végső alapja nem a félelem, hanem a szeretet.

Szerző: Törő András

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír