Antik eszmények valószerűsége – A Robbia-műhely és a Szépművészeti Múzeum szoborgyűjteménye

Nem túlzás azt állítani, hogy a korai itáliai reneszánsz igazi gyöngyszeme Brunelleschinek ez a talán kevésbé ismert épülete is. Az árkádos előcsarnok könnyed, világos, áttekinthető szerkezetű. Széles lépcsőzetre emelt, pillérkeretbe foglalt földszintjén tágas, derűs loggia foglal helyet. Vékony, arányos korinthoszi oszlopai teszik különlegessé az épületet, amelynek neve szó szerinti fordításban annyit jelent: Az ártatlanok ispotálya. Az árvaházat 1419-ben alapították, Brunelleschi 1420-ban készítette el a terveket. Már a homlokzaton is jól látszik, hogy a mester alapvetően geometrikus elemekből alkotta meg az épületet. A szépen ívelt árkádsor hosszanti irányban nyúlik el a tágas udvaron. A szabályosan ismétlődő, viszonylag kis méretű, antik hatású ablakok optikailag még inkább felnagyítják az árkádok hosszú sorát.

Az elmúlt évszázadokban elismert, nagy művészek éreztek rá az épület adta lehetőségekre. Örömmel vállal itt munkát mások mellett Botticelli, Ghirlandaio (aki az ifjú Leonardo mestere is volt) és nem utolsó sorban Andrea della Robbia, aki pólyásgyerekeket ábrázoló majolika medalionokat mintázott a homlokzatra. Ezzel el is érkeztünk dolgozatunk fő témájához, a Robbia-műhely kivételes szépségű alkotásaihoz. Andrea a gyermekszobrocskákat már az építész, Brunelleschi halála után készítette, 1463 és 1466 között. Kör alakú, égszínkék háttérből emelkednek ki a kis figurák. A többségük szomorú tekintettel, széttárt karral fogadja a látogatót, a kiszolgáltatottságára utalva. Nem csoda, hiszen az épület árvagyerekek számára készült.

A budapesti Szépművészeti Múzeum képtárgyűjteménye közismert, értékes alkotásait világszerte nyilvántartják, és a múzeumot rengetegen látogatják, legalábbis a járványmentes időkben. A szobrászati részleg azonban mintha kissé mostoha gyermeke lenne a múzeumnak. A földszintről nem közelíthető meg, a felső emeletek valamelyikén, a második vagy a harmadik szinten vannak kiállítva a szobrok, a hátsó traktusban. 

A 600 darabos gyűjteménynek csupán száz darabja látható a kiállításon, ráadásul csak a középkortól a18. század végéig. Ez a korszak nem éppen kis idő, 650 év, ám a szobrokat bemutató múzeumi részleg mégsem túl népszerű a látogatók körében. A tárlat legismertebb, joggal sztárolt műremeke egy, Leonardónak tulajdonított kis bronz lovas figura, az úgynevezett Budapesti lovas. Vajon valóban Leonardo saját kezű alkotása, vagy csupán arról tanúskodik, hogy a nagy reneszánsz mester hatása széles körben elterjedt a kortársai között? Egyelőre nem dőlt el a kérdés, és jól is van ez így, legalább lesz témájuk a későbbi korok kutatóinak is.

A Szépművészeti Múzeum szobrászati gyűjteményében két műalkotás található a Robbia-műhelyből. Az egyik egy Pietà-ábrázolás a 15. század második feléből, a másik egy kör alakú mázas majolika, amely a boldognak látszó Máriát ábrázolja a kisdeddel. Aki veszi a fáradságot és elzarándokol a városligeti múzeumba (persze majd amikor már lehet), és megnézi ezeket az alkotásokat, nem fogja megbánni.

A műhely alapító mestere Luca della Robbia (Andrea della Robbia nagybátyja) volt, aki Ghiberty és Donatello (az eredeti nevén: Donato di Niccolò di Betto Bardi) kortársaként működött Firenzében. Kelmefestő családból származott, fiatalon először ötvös, később szobrásztanuló lett, egy ideig Donatello műhelyében dolgozott. Időközben kitanulta az aranyművességet is. Legismertebb szobrászati alkotásai a firenzei dóm énekes karzatának márványból faragott gyermekfigurái. Csak viszonylag későn, életének delelőjén kezdett égetett majolikával foglalkozni, de a márványba faragást és a bronzszobor-készítést sem hagyta abba. Joggal gondolnánk, hogy az égetett agyagból formázott, színes mázzal festett majolika domborművek, szobrok nem éppen maradandó alkotások, hiszen törékeny anyagból készülnek. Ám szerencsére rengeteg fennmaradt közülük, ugyanis ezek az ónmázzal kezelt munkák jól bírják az időjárás viszontagságait, az esőt, a napsütést, a hideget és a meleget egyaránt. A legtöbb mű, amelyet a Robbia-műhelyben több mint száz éven át mintáztak, épületek falaira került, mégpedig elég magasra, így a törés kockázata a minimálisra csökkent. Díszítő elemként használták őket mint afféle hatalmas medalionokat, amelyek élővé tették, megszépítették a kora reneszánsz amúgy szürke épületeit. Ezek az ovális vagy legtöbbször kerek domborművek jellegzetes kék háttérrel készültek, a fejek és a figurák pedig fehér színűek. A markáns keretet stilizált növényi motívumokkal, színes virágokkal gazdagon díszítve alakították ki. Ezek az alkotások mai szóhasználattal élve feldobák az épületeket, sajátos karaktert és színt adnva nekik.  

„Luca della Robbia nem tartozott a gyorsan alkotó mesterek közé. Művei nem futólagos impressziók zseniális megrögzítései: a természetből vett képeket nyugodt és tudatos érlelés után öntötte formába, s mindig számolt a feladat föltételeivel. Ő volt az, aki a majolika-plasztikával a toscanai szobrászatnak több mint fél évszázadon át virágzó, rendkívül termékeny ágát megalapította. 1471-ben, hetvenéves korában, végrendeletében, midőn műhelyét unokaöccsére, Andreára hagyja, különleges művészetéről, mint jól jövedelmező (ars lucrativa) és még jobban kiaknázható iparágról emlékezik meg. Ekkor azonban agg kora miatt felhagy az alkotással, ez év augusztus 7-én a firenzei szobrászok céhe a konzulává választja, de ő törődöttségére hivatkozással elhárítja magától a megtiszteltetést. Több mint tíz évet él még unokaöccse házában, míg 1492. február 23-án elköltözik az élők sorából” – olvashatjuk Ybl Ervin Robbia című tanulmányában.

Luca della Robbia visszavonulásával, majd halálával nem szűnik meg a Robbia-műhely, sőt, termelékenysége Andrea irányítása alatt még inkább fokozódik. Andrea della Robbia (1435– 1525), Luca mester Marco di Simone nevű bátyjának fia, méltó volt az örökségre: nemcsak tökéletesen kitanulta a majolikaszobrászatot, hanem már nagybátyja életében önálló egyéniséggé fejlődött. Az ő kezében vált a Robbia-majolika igazán népszerűvé, ő hódította meg egész Toscanát, Umbriát és Marchét termékeik számára, melyekkel az egyházi megrendelők minden művészi igényét ki tudták elégíteni. Munkáik a legrejtettebb kolostorok templomaiba is eljutottak, Andrea della Robbia műveivel még Szicília nagyobb városainak (Palermo, Messina, Trapani) templomaiban is találkozhatunk. Művein markánsan kimutatható Verrocchio hatása, akinek a Szépművészeti Múzeumban látható egy nagyon szép, máz nélküli terrakotta szobra, az 1470 körül készült Fájdalmas Krisztus.

A 16. században Andrea fia, Giovanni della Robbia (1469–1529) vitte tovább a családi műhelyt. Testvérével, Girolamo della Robbiával (1488–1566) együtt dolgoztak a Raffaello-féle vatikáni loggiák szép mázas padozatán. Girolamo később Franciaországba költözött, és ott tevékenykedett tovább. Utódaik, a Viviani della Robbiák ma is élnek Firenzében és Franciaországban.

Az idők azonban változnak. A szobrászatban a reneszánsz lecsengésével és a barokk térnyerésével újra a márvány fehérségét és a bronz fényességét tartották méltónak a plasztikához. Közel másfélszáz évnyi virágzás után a Robbia-műhely elsorvadt. A családi hagyományt hosszú időn át életben tartó, neves mesterek plasztikáinak nemes üdesége azonban kiállta az idők próbáját. A Robbiák alkotásai ma is csodálatos emlékei a reneszánsz nagy korszakának, a quattrocentónak.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 14-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.