A szépség, az életöröm iránti igény – Art deco kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Art deco – megint egy fogalom, egy korszak, amely aligha támad fel még egyszer. Színek és formák, stílusok, kultúrák elképesztő sokasága jellemzi a húszas, harmincas évek stíluskorszakát, amelyet art decónak szoktunk nevezni. Ha valakinek volt otthon Orion rádiója vagy később, a hatvanas években televíziója, az emlékezhet a cég jellegzetes emblémájára, a félköríves feliratra és az ordító – vagy inkább csak hangosan beszélő –, három irányba forduló stilizált fejre. Az art deco és az ahhoz társuló fogalom azonban kevésbé ismert a nagyközönség számára. Ezért is érdekes a Nemzeti Galéria mostani kiállítása, amely az Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) címet viseli, és teljes körű betekintést enged ennek a dekoratív, nem is annyira stílusnak, mint inkább életérzésnek a gazdag világába.

Tisztázzuk először is, mit jelent a kifejezés: „Az art deco egy utólag létrehozott művészettörténeti fogalom, amely az 1925-ben rendezett párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás (Exposition internationale des arts décoratifs et industriels modernes) címéből alakult ki. Ezen a nagy seregszemlén már teljes pompájában mutatkozott be az az újfajta iparművészeti irány, amely felhasználta a modern tárgytervezés adottságait, de a funkción túlmutatóan tetszetősségre is törekedett. Az art deco szókapcsolatot először Le Corbusier írta le egy cikkében (még nem szakkifejezésként használva), éppen az itt felvonultatott tárgyak dekoratív jellegét kárhoztatva. Ennek az iparművészeti irányzatnak az újrafelfedezése az 1960-as években történt meg, amikor könyvek, kiállítások sora foglalkozott vele, és újra divatba jött a formatervezés minden területen. Ekkoriban alkotta meg Bevis Hillier művészettörténész a máig használatos art deco kifejezést. Az art deco jelenség elsősorban az iparművészet és a tárgykultúra területén ragadható meg – része ennek a tervezőgrafika, így a plakáttervezés is. A kifejezés inkább ízlésvilágot jelöl, mintsem pontosan definiálható, jól körülhatárolt stílust” – olvashatjuk a kiállításon, és nem is lehetne ennél pontosabban megfogalmazni az art deco fogalmát.

A termekben elképesztő mennyiségű plakát látható, hiszen rengeteg készült akkoriban; bátran állíthatjuk, hogy a húszas, harmincas évek a falragasz aranykora volt. Mára a plakát jelentősen visszaszorult, elsilányosodott. A megváltozott kommunikációs tér miatt már inkább máshol jelennek meg a minőségi reklámok – ha egyáltalán vannak –, nem az utcán. Persze az art deco művészei korántsem csak ebben a műfajban alkottak remekműveket, hanem a tárgyi kultúra számos területén. Ha végigjárjuk a kiállítást, tapasztalhatjuk, hogy a könyvművészetben, a csomagolástechnikában, az üvegművészetben, a bútortervezésben, a lakáskultúrában is magas színvonalú alkotások születtek ebben az időszakban.

A plakátok közül kiemelkedik Berény Róbert Modiano (1929) című alkotása, melyen jól látszik, mennyire elmosódik a határ a művészetet megújító, a modern dizájnt megteremtő modernizmus/konstruktivizmus és az art deco között. A dekoratív stilizálás mellett az 1920-as évek közepétől a kereskedelmi reklámban fontos szerephez jutott a funkcionalizmus. Az egyszerű grafikai eszközökkel megoldott kép, a lényegre törő, síkban, a térhatás mellőzésével színezett nyomat. Az alapszínek mellett geometrikus formákkal, tisztán szerkesztett kompozícióval készült modernista alkotás. Érdekesség, hogy Konecsni György, a korszak másik nagy grafikusegyénisége, elkészítette ennek a plakátnak a szellemes parafrázisát (1938) a konkurens Senator cég számára. Munkája finom tónusátmenetekből épül fel, a cilinderes úriember alakja a cigarettafüst álomködén át sejlik fel. Konecsni megismételte a Berény képén látott, kör alakban ábrázolt piros szájat, amint a füstöt kiengedi.

Sajátos ízt ad a magyar art decónak a népművészeti elemek felhasználása. Különösen jellemző ez a külföld felé irányuló turisztikai plakátokon, amelyek egy idilli, természeti szépségekben és folklórban gazdag ország egzotikus képét festik. Uher Arisztid a modern hatást kiváltó, megbontott képsíkon egy fénnyel átitatott enteriőrt vetít elénk, amelyben a mezőkövesdi viseletet villantja fel. A korban az operettek és a revük is bővelkedtek a magyar népzene, néptánc, népviselet elemeiben. A magyar operett korszakokon át kedvelt kulturális exportcikknek számított, amelyben gyakran egy népies fantáziavilág jelent meg. Kálmán Imre Marica grófnő című operettjének 1925-ös német filmváltozatához készült Réz Diamant Tibor plakátja, amely a főhősnőt stilizálva, a mézeskalács figurák stílusában mutatja be. Az ilyen fajta ábrázolásokat tartották később, a Rákosi- és a Kádár-korban hazug romantikának, álnépies, hamis propagandának, pedig csak kedvesen, esztétikusan próbálták bemutatni a grafikusok a nagyközönségnek a magyar folklór értékeit, és mindezt jó ízléssel kínálták.

„Az art deco nem egy pontosan definiálható stílus, sokkal inkább ízlésirány, a kultúrához és a fogyasztáshoz való sajátos viszonyulás, ami alapvetően eklektikus jellegű, sokféle képi forrásból merít, és szintetizálja ezeket. Az art deco plakátművészetben felfedezhetjük a 20. század eleji modern mozgalmak, a kubizmus, az expresszionizmus és a futurizmus jegyeit, a konstruktivizmus hozadékát, ugyanakkor a szecesszió dekorativitását is. De jelen vannak benne olyan történeti stílusok elemei, mint a klasszicizmus és a biedermeier, s megjelenik az orientalizmus, a közel- és távol-keleti, akár az egyiptomi művészet vagy az új médiumok: a fotó és a film hatása is. Mindezeket az art deco grafika a maga dekoratív modorában, modern stilizálással írja át. Az art deco plakátok mindenekelőtt lehengerlő hatásra törekedtek, s ennek számos eszköze lehetett: a szemkápráztató látványosság, az elegancia csillogása, az erotika csábítása, az egzotikum varázsa, a sebesség mámora vagy az alvilág borzongató romantikája. A túlzás és a hatásvadászat az art deco lényegéhez tartozik” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.  

A háború utáni nemzedék mindent megtett azért, hogy feledje a nehéz éveket. Az újrainduló nagyvárosi életnek egyre inkább jellemző helyszíne lett az áruház. Ez közvetítette a középosztály életmódjának ideáljait, szórakozássá tette a vásárlást, s a fogyasztás öröme így az életmód részévé vált. Áruházak már a század elejétől nyíltak Budapesten. Az 1926-ban átadott Corvin azzal tűnt ki közülük, hogy nagyvonalú, klasszicizáló, art deco elemekkel díszített épületében a külföldi nagyáruházak modern szolgáltatásait nyújtotta. Látványos plakátokkal hirdették a különböző szezonokat, termékeket. Az áruházi marketing része volt az igényes kivitelű és az arculatot tükröző bevásárlózacskó is. Éppen ezekben a hónapokban lehetünk tanúi a Blaha Lujza téri nagyáruház halódó poraiból való feléledésének, ugyanis helyreállítják a Corvin áruházat, eredeti küllemének megfelelően újítják fel a szép homlokzatot és a belső tereket is. Az 1926-os nyitásra az áruház nagyméretű, emblematikus plakátjait és a hozzájuk tartozó kisebb reklámokat, szórólapokat, meghívókat is a nagyszerű Faragó Géza készítette. Grafikáiban keverednek a szecesszióra jellemző, lendületes vonalakkal megrajzolt redők százai és az art deco harsány, dekoratív színei. A kiállításon ezekből a remekekből is láthatunk néhányat.

Írásunk elején már utaltunk az Orion rádió jellegzetes emblémájára, amelyet Bottlik József tervezett 1924 körül. Akkoriban az egyik legismertebb márka az Orion volt, amelynek Bottlik nemcsak a logóját tervezte meg, hanem a plakátjait és a reklámkiadványait is. Ezt az art deco arculatot monumentális hatású, lehengerlő látványelemek jellemezték. Már maga a márkanév is kozmikus asszociációkat keltett, a glóbusz és a csillagok gyakran visszatérő elemek a plakátokon. Az indián totemet és maszkot idéző háromfejes logó, amely a hang minden irányban terjedését szimbolizálja, egészen a hatvanas évekig használatban volt a cég gyártmányain. Nálunk otthon, a lakásunkban is volt egy ilyen nagyszerűen szóló sztereó Orion rádió, amelyen fogni lehetett az URH-t – ezen keresztül remek zenei közvetítéséket hallgathatott az ember, és még a Szabad Európa is bejött. A kiállításon láthatunk egy Orion 99G névre hallgató, csodaszép zeneszekrényt 1936–38-ból, az Orion Rádiógyár (Orion Villamossági Zrt. Budapest) gyűjteményéből. A beépített rádió gyönyörűen politúrozott szekrényben van elhelyezve, alul fiókokkal, hangszóróval kiegészítve. Körben pedig Bottlik remek plakátjaiban gyönyörködhetünk.

A csomagolástechnika, a könyvművészet, az iparművészet mind olyan területek, ahol szintén könnyedén nyomon követhető az art deco hatása. Az 1920-as, 30-as években a nők helyzete más volt, mint manapság, a női művészpályák kibontakozását például számos esetben hátrányos megkülönböztetés nehezítette. A képzőművészek között ekkoriban nem is nagyon találunk női alkotókat, vagy csak nagyon keveset. A festők közül most hirtelen egy jut eszembe, a korán elhunyt, nagyszerű festőművész, Korb Erzsébet, aki a híres építész, Korb Flóris lánya volt. De térjünk vissza a kiállításra, és nézzük meg a csomagolás és a könyvillusztráció fantasztikus alkotójának, Lukáts Katónak az alkotásait. Lukáts kiemelkedő karriert futott be tervezőgrafikusként. Mielőtt a mesekönyv-illusztrációra specializálódott, egy sor art deco reklámot, plakátot és csomagolást tervezett. A csomagolópapír felületén szétrajzó mesélő motívumainak és a díszdobozokat megkoronázó kosztümös hölgyeinek kecsességét, vidámságát a távol-keleti kultúrák, a rokokó és a biedermeier formavilága inspirálta. A magyar Stühmer és a bécsi Altmann & Kühne cég számára tervezett édességes dobozai és csomagolópapírjai finoman kidolgozott, varázslatos remekek. Ruhákat, kiegészítőket és sportcikkeket hirdető plakátjain, divatrajzain, prospektus- és magazincímlapjain korának női ideáltípusai tűnnek fel.

S ha már a női alkotóknál tartunk, meg kell jegyeznünk: nagyon hiányoznak a kiállításról az újkori hazai üvegművészet megteremtőjének, Báthory Júliának (1901–2000) az alkotásai. Ízig- vérig art decós művész volt. A 20. század elején a dessaui Bauhausban tanult, eredetileg festészetet. Az iskola műhelyeiben szeretett bele az üvegmegmunkálásba. Később Párizsban saját stúdiót alapított La Giroutte (Szélkakas) néven. Tíz éven át a francia fővárosban élt sikeres iparművészként. 1940-ben hazatért, és megalapította az Iparművészeti Főiskola üvegtanszékét, 1952-ben pedig a Képző- és Iparművészti Gimnázium üvegszakosztályát; neki köszönhető a mai napig működő iskolai üveghuta is, ahol a tanulók üvegtárgyait, vázáit kivitelezik szakképzett üvegfúvó mesterek. Én magam is a tanítványa lehettem egy évig, az 1969–70-es tanévben, a Kisképzőben, ahogyan ma nevezik a Török Pál utcai iskolát. Báthory Júlia az üvegtárgyait mindig maga készítette. Korántsem csak vázákat tervezett, főleg figurális díszítésű üveglapjaival, díszedényeivel, egyházművészeti remekeivel írta be nevét a magyar üvegművészet történetébe. A Nemzeti Galéria kiállításán is szerepelnek üvegek csehországi művészektől. Ezek persze szépek, de Júlia néni – ahogyan az iskolában neveztük őt – üvegei messze felülmúlják azokat. Ezért is kár, hogy a kurátoroknak nem jutott eszébe, hogy az ő munkáit is kiállítsák.

De lépjünk tovább, hiszen sok a látnivaló. A korszak kiválósága volt a sokoldalú Kozma Lajos is, aki enteriőrjei révén vezető szerepet játszott a lakásberendezés megújításában. Divatot teremtett a népi barokkot modern módon átíró „Kozma-barokk” bútorstílus, amely kissé teátrális és színes, a maga kifinomult módján jellegzetes art deco jelenség volt. A modern lakások szabadabb és levegősebb térstruktúrája maga után vonta a berendezés átalakulását. A bútortervezés a funkcióból indult ki, az egyszerűbb körvonalú elemek kényelmesebbek, könnyebbek, variálhatók lettek. A tervezők a szikár, modern tárgyakat igyekeztek kissé megszelídíteni például az élek legömbölyítésével, hullámzó felületekkel, látványos furnérokkal és intarziákkal. Jó példa erre Lukáts Kató és férje, Kaesz Gyula építész munkája, egy bárszekrény 1935-ből, amit szép faintarzia díszít.

S amiről mindenképpen szólnunk kell még: a FILM, csupa nagybetűvel, amely az art deco korának, a húszas éveknek a nagy felfedezése volt a nagyközönség számára. A mozi ekkor válik szórakozássá, szerte Európában és főleg Amerikában sorra alakulnak a filmstúdiók. A mozizás aranykora volt ez az időszak. Édesapám, aki 1920-ban született, mesélte, hogy 1925–1926 körül a pesti Tűzoltó utcából gyakran mentek át szüleivel egy-egy előadásra a hozzájuk közel eső Corvin moziba. Az még a némafilm ideje volt. A teremben széthúzták a bíbor színű függönyt, a zongorista leült a színpadon felállított zongorához, játszani kezdett, és megkezdődött a csoda, peregni kezdett a film – emlékezett vissza a mozi kezdeteire a papám gyerekkoromban. Persze a film igazi reklámja a plakát volt; akkoriban remek grafikák születtek ebben a témakörben is. Rudolph Valentino, a film koronázatlan királya, ahogy akkoriban nevezték, és partnere, Bánky Vilma A sejk fia című film plakátján, melyet Bottlik József készített 1928-ban, jól jellemzi a kort és a műfaj népszerűségét.

A kiállítás Atlantisz tornyai – Maróti Géza és az art deco címmel egész fejezetet szentel a világhírű magyar művésznek, akinek leghíresebb munkája a mexikóvárosi Szépművészetek Palotája. Az épület belsőépítészeti díszeit még az I. világháború előtt szecessziós stílusban tervezte meg, az 1920-as években pedig újabb terveket készített, immár az art deco jegyében. Ez utóbbiak azonban már nem valósultak meg. A háború után Detroitban és másutt több amerikai toronyház art deco épületdíszítésének a tervezése is a nevéhez fűződik. Marótit foglalkoztatta a budapesti Nemzeti Stadion épülete is, amelyhez Lágymányosra és a Vérmezőre képzelt el grandiózus terveket. Élete végén dolgozta ki nagyszabású Atlantisz-elképzelését. Maróti több mint hatszáz oldalnyi szöveget és vizionárius terveket tartalmazó látomása szerint ez a mitológiai város az ideális, békés társadalom és a virágzó kultúra helyszíne és jelképe. A kiállításon remekbe szabott, nagy képzelőerővel bíró rajzait csodálhatjuk meg.

A tárlat olyan gazdag, hogy még oldalakon át írhatnánk róla. A legjobb talán az lenne, ha a nyári meleg elől menekülő, művészetszerető közönség ellátogatna a budai várba, a Nemzeti Galériába, és saját szemével látná ezt a rendkívüli tárgygyűjteményt. A kiállítás az emeleti kamarateremben folytatódik Dancing 1925 – Magyar művészek a párizsi éjszakában címmel. Mindkét tárlat augusztus 28-ig látogatható.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.