Assisi Szent Ferenc – Ahogy Mario von Galli látta

Svájcban, majd a világháború után szülőhazájában, Ausztriában élt. A II. Vatikáni Zsinatról szóló tudósításait, kommentárjait szinte az összes német nyelvű rádió- és televízióadó sugározta, így milliókhoz jutottak el.  

Isten szegénykéjéről szóló könyve eredetileg 1971-ben jelent meg német nyelven. Magyarul tíz évvel később, 1981-ben adta ki az Ecclesia Szövetkezet. Az előszóban Galli megindokolja, hogy miért írta meg könyvét: nem akart új életrajzot írni, még kevésbé beszámolni a legújabb kutatásokról – mondja. – Célja az volt, hogy „jövőnket mérjük ahhoz az igazi, valóságos Szent Ferenchez”, aki persze saját korának embere volt, nem is lehet ez másként. „Mégis, volt benne valami időfölötti, és ez átvilágítja történelmi alakját: megélhetővé, utánélhetővé teszi őt oly mértékben, mint senki mást.” Galli úgy véli, talán minden szentről állíthatjuk ugyanezt, de azt nem mondhatjuk mindegyikükről, hogy időfölöttisége éppen a mi korunk számára teszi aktuálissá. Szent Ferencet viszont éppen ez avatja, „sokkal inkább, mint másokat, útmutatónkká. Az idők jeleit értelmezni! Erre szólít föl minket XXIII. János pápa óta a Zsinat és a pápa”.

A könyv írója úgy érzi, hogy Szent Ferenc szeretetreméltósága minden kor emberét elbűvöli. Elragadónak és egyszerinek találja játékosságát, de kritikusan elemzi is, és „lelkizavart”, „beteges infantilizmust” emleget vele kapcsolatban. Gallinak nem áll szándékában bizonygatni, hogy a szentek életét tanulmányozva nem találhatunk bennük egy-egy szokatlan, akár beteges vonást. Rendkívüli emberek ők, és az életükben gyakran fordulnak elő a természetes állapothoz képest szélsőséges, a normálisnak tartott egyensúlyt megzavaró helyzetek. Ezekhez kapcsolódik Isten kegyelme, hogy önmaga fölé emelje az embert. „Mert minden szentség az embert önmaga fölé emeli. Természetesen éppen ez a szélsőség fajulhat önteltséggé, mértéktelen büszkeséggé, brutális önzéssé is. Ám ha ez a felebarát szolgálatában önátadássá és önmagáról való megfeledkezéssé alakul, akkor éppen ez a felszabadult, de nem elfajult, ez a harmonikus, de mégis szélsőséges rendkívüliség az isteninek a jele” – írja a szerző.

Mario von Galli megvilágítja: Ferenc „megtérése” semmiképpen sem damaszkuszi jelenet, amely Saulból Pált csinált. Istenhez fordulása inkább fejlődés volt, amely éveken át tartott. Könnyelmű életet élt, társai körében koronázatlan királynak számított áradó ötletei és az általa rendezett tivornyák miatt. „Önmagát kiélő ifjonc” volt, látszólag minden komolyabb és nemesebb érdeklődés nélkül. Ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk, rögtön árnyaltabb a kép. A modern korral összehasonlítva az ifjú Francesco „Beatle” volt, állítja Mario von Galli, és így fogalmaz: „A Beatlesek különcködő ifjak ugyan, de nem azok, akik magukat csak kiélik. Biztos, hogy olyan is akad, sajnálatra méltó, tartás nélküli, antiszociális ifjú, de nem ezek a Beatlesek. Ők az ellenkezést képviselik, gyökerében vonakodást attól, hogy meghajoljanak, elismerjenek egy olyan társadalmat, melyet hazugnak és erőszakosnak tartanak. Innen is van a sikerük: ujjal mutatnak rá a társadalom sebeire. És ezt spontán teszik, bizonyos vitális eredetiséggel… A Beatlesek alapjában véve az emberi természet lealázása, rabságba vetése ellen lázadnak. Protestálásuk szeretetre méltó, kedves, de veszélyes, mert a jövőbe mutató.” A könyv írója úgy véli, ilyen protestálás volt az ifjú Ferenc élete is. Senki sem csalódott benne mélyebben, mint az apja.

Galli úgy látja, hogy Ferencben mindvégig megmaradt valami a gyermekiből, s ezt a „megtérés” sem rabolta el tőle. Ostobaság beteges infantilizmusról beszélni az esetében. Lehet, hogy a pszichológus első ránézésre erre következtetne, de a keresztény ember nem gondolhatja ezt. Csak az Isten előtti teljes szellemi nyitottság, ami minden „de ha mégis” nyögést elhagy, ami a szokásostól nem hagyja magát megfélemlíteni és gátolni, az nyit kaput a mennyek országába. Az igazság átélésében Ferenc nem maradt gyermek” – írja a szerző. Ellenkezőleg, éppen ebben állt az ő „megtérése”. Meglepő, de az Úrral való minden találkozását – melyben egészen tisztán vélte hallani az Úr szavát – hosszú, intenzív megfontolás előzte meg. „Egyszer hosszú betegség, máskor rejtett barlangok gyakori fölkeresése (…), máskor meg apja miatt él elrejtőzködve, aki keresi fiát.”

Mario von Galli leszögezi: Ferenc szerette a szegénységet, mert ezáltal bebizonyíthatta Istennek, hogy fenntartások nélkül bízik benne, s az embereknek is megmutathatta, hogy hisz a jóságukban. A szegénység a legmagasabb fokú személyes és egzisztenciális kapcsolat volt számára Istennel és az emberekkel. Ezért ujjongott fel, amikor meghallotta az evangélium szavait, melyek a tanítványokat „bot és erszény nélkül” küldik a világba, s az „egyétek, amit elétek tesznek” utasítást adják nekik. Boldogan kiáltott fel: „Ez az, amit én keresek!” Ferenc azért nem utasítja el a munkát, mert a másik megsegítését látja benne. Ő a világban és az emberekkel való találkozásban mindig Istent látta és élte át, „egészen egyszerűen és simán”. S miután eljutott a felismerésig, hogy az evangélium szerinti életet érzi a magáénak, nem volt többé megtorpanás, visszafordulás, mert minden világossá vált számára. Onnantól kezdve pedig nem csak az egyszerű nép volt elragadtatva tőle. A művelteket is meghatotta világos és spontán látásmódja. Első tanítványai és követői is a tanult, művelt emberek köréből kerültek ki.

Galli részletesen leírja III. Ince pápa és Ferenc találkozását. Kiemeli, hogy Giovanni Colonna bíboros közbenjárt Isten szegénykéje érdekében. Azt mondta a Szentatyának és a konzisztórium tagjainak: „Tisztelendő Testvérek! Nagyon tökéletes embert találtam. (…) Úgy látom, az Úr általa akarja a Szentegyház hitét az egész világon megújítani. (…) Ez az ember csak azt kéri, hogy engedélyezzük neki az Evangélium szerinti életet. Ha most mi kijelentjük, hogy ez meghaladja az emberi erőt, akkor azt állítjuk, hogy lehetetlen az Evangéliumot követni. Ezzel azonban megcsúfoljuk Krisztust, aki az Evangélium szerzője.”

A könyv írója emlékeztet Oroszlánszívű Richárd mondására, aki Neuilly-i Fulco pap keresztes hadjáratra szólító fölhívására ezt válaszolta: „Azt kívánjátok, hogy három lányomat: a büszkeséget, a birtokvágyat és a szemérmetlenséget elkergessem. Ráhagyományozom azokra, akik a legjobban megérdemlik: a templomosokra a büszkeségemet, birtokvágyamat Cîteaux szerzeteseire, tisztátalanságomat a papságra.” Ez a mondás a 12. század legvégén hangzott el, Ferenc ifjúkorában. Ő is és Ince pápa is jól ismerték hát azokat az állapotokat, melyeket ábrázolt. A pápa úgy látta, az Egyházban szigorítani kell a fegyelmet és elmélyíteni a hitet. Ferenc pedig az evangéliumot nyitotta fel, és tisztában volt vele: Krisztus örömhírét kell élni. Tudta persze azt is, hogy a papok és a klerikusok megreformálásra szorulnak, de soha nem gondolt arra, hogy nyilvánosan kellene bírálgatni őket, amint azt korának reformátorai és eretnekei tették. Adva volt a segítség, amit nyújtani akart: csak az evangéliumot kell példamutatón élni.

Galli külön fejezetben foglalkozik a II. Vatikáni Zsinatnak azzal a témájával, amely a legteljesebben fonódik össze Assisi szentjével: az Egyház szegénységének, a szegény Egyháznak, a szegények Egyházának problémájával. A zsinatot összehívó XXIII. János pápa mondta: az Egyház mindenki Egyháza, de mindenekelőtt a szegényeké. A zsinat „szegénységpüspöke”, Giacomo Lercaro bolognai érsek és Marie-Dominique Chenu domonkos szerzetes egyetértettek abban: Assisi Szent Ferenc a Lélek segítségével lett korának prófétája. Isten belső megtapasztalását fölébe helyezte a többi szerzetesrend jogi szervezetének, amit többször is rá akartak kényszeríteni. „Fölébe helyezi a szisztematikus teológiának is, mely az értelemmel törekedett Isten kinyilatkoztatását megmagyarázni. Fölébe helyezte a fegyver, a pénz és a hatalom világának, mert ezek támadást szítanak az emberek között. Így lett a szegények legszegényebbje, szegénységének páratlan radikalizmusában.” Ferenc a spiritualizmusa ellenére sem vált rajongóvá. Galli szerint Chenu-nek igaza van, amikor azt állítja, hogy mindig, „amikor a keresztényeket szíven üti a szegényeknek a messiási országban kapott szerepe, mindig szinte elkerülhetetlenül feltörnek olyan áramaltok, melyek hamis spiritualizmus és politikai elkötelezettség különös keverékében valamilyen anarchiába esnek”. A kötet írója szerint kereszténynek nevezhetünk minden olyan mozgalmat „amennyiben a reménység él bennük és ölt testet, mely a végső idők felé mutat, tudva vagy tudattalanul”. Ez az a meggyőződés, mely szerint az emberiség hivatása és rendeltetése, hogy felszámolja azt a hiányos állapotot, amelyben most van – írta Galli ötvenöt évvel ezelőtt. – Ez a meggyőződés magában foglalja a várakozást, hogy az ember önmaga fölé emelkedhet. S ez a várakozás az emberben van ugyan, de alapja csak az Abszolútumtól ajándékként érkező ígéretben lehetséges. „Éppen ezt a magát nekünk ajándékozó Abszolútumot nevezzük Istennek, aki önmagát kinyilatkoztatja. Szükségképpen Őt valljuk meg, amikor a reménységben a szegényekkel egyenlőkké válunk. Amikor ugyanis egész személyiségemet reálisan ilyen reménységnek adom át, keresztény kifejezéssel: a hit aktusát valósítom meg.” Más szóval: a szegénység megtapasztalásában tapasztaljuk meg Istent. Tulajdonképpen ez Szent Ferenc élménye is. Amikor zarándokútján Rómában – csak próbaképpen – fölcserélte ruháját egy szegény emberével, és naphosszat koldusként kéregetett a koldusok között a templom előtt, fölháborodott a gazdagok fukarsága miatt, és haragjában minden nála lévő pénzét odadobta a szegényeknek. Jól érezte magát az új társaságban, s ott, köztük élte át Istent, és azt az akaratát, hogy az embert gazdaggá tegye. „Átélte Istennek azt az abszolút, idők végére szóló ígéretét, mely szerint az embert önmaga fölé akarja emelni.”

A könyvben Balanyi György fordításában megtaláljuk a Szent Ferenc menyegzője a Szegénység úrnővel című, 1227 és 1260 között született misztikus allegóriát is, melynek szerzője ismeretlen. Ebben olvashatjuk, hogy amikor Szent Ferenc tudatára eszmél annak, milyen óriási a szerepe a szegénységnek a tökéletességre törekvésben, elhatározza, hogy haladéktalanul fölkeresi a Domina Paupertast. Ám a városban hiába kutat utána. A gazdagságban élő emberek nem tudnak felvilágosítást adni felőle. Hasztalan fordul a bölcsekhez is, meg sem hallgatják. Végre két öregember kioktatja: a Szegénység Úrnő a szent hegyekben, nehezen megközelíthető magasságban lakozik, egészen magára hagyatva. Ha tehát föl akar jutni hozzá, előbb vegyen maga mellé segítőtársakat. Szent Ferenc így is tesz. Társakat választ, és velük együtt szinte repülve igyekszik a szent hegy csúcsa felé. Szegénység úrnő már messziről észreveszi jöttüket, és örömmel szemléli nagy igyekezetüket: eléjük siet, hálálkodva fogadja őket. Szent Ferenc a legnagyobb elragadtatás hangján viszonozza az üdvözletet, és társai nevében is esengve kéri, hogy maradjon velük mindörökre. Szegénység úrnő erre részletesen elmeséli élete történetét, s mivel Szent Ferenc és társai továbbra is kérlelik, végre beleegyezik, hogy velük megy, és elkölti velük az egyszerű lakomát. Azután pedig ünnepélyesen megáldja és kitartásra, a megkezdett ösvényen való továbbhaladásra buzdítja őket.

Mario von Galli Szent Ferencről írt életrajzi könyvének összegzése a következő: a Poverello minden dologban fölfedezte, hogy Isten ajánlja magát az embernek. Szent Ferenc így gondolkozott: „Isten, aki teremtett minket, a Legjobb.”  Isten szegénykéje „nem a bárányka szelídségéből indul ki, hogy az Isten jóságához eljusson, hanem a bárányka Isten szelídségére emlékezteti. Kedvenc madara, a pacsirta, Isten örömére figyelmezteti. Minden dolog Istent tükrözi neki. Mivel pedig minden dolognak egy az Alkotója, azért lesz számára minden testvér és nővér”.

Mario von Galli: A megélt jövő: Assisi Szent Ferenc, Ecclesia Szövetkezet, 1981.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2026. március 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.