Áttetsző lélek, testes sziklakő – Fellinger Károly legújabb verseskötetéről

Fellinger Károly lenyűgöző alkotói termékenységénél csak e költői világ egyenletes színvonala lenyűgözőbb. A legfrissebb kötet már címével a szokott váratlanságokat ígéri: A farkába harapó idő kifejezés a körkörösség filozófiai toposzával a mulandóság és az öröklét párbeszédének versfüzérét föliratozza.

Az időnek kitett létezés a Fellinger-líra középponti élménye. Mely hol trauma, hol katarzis alakját ölti. Jellemző a szövegek játékos komolyságára és közelségkereső távlatosságára, hogy Ádám (és Éva) gyerekkora több versben, sőt a második ciklus címében is föltűnik. De a nézőpontváltó poétika másutt is a groteszk pátosz összetett szellemi minőségét választja: „célszalaggal rohan az idő, se orszá- / ga, se hazája, minek is utolérni” (Célszalag).

A korábbi kötetekből ismerős János-verseket itt újabb, meglehetősen hosszú sorozat toldja meg. Az életrajzinak mímelt közelítés élet és halál tapasztalatát egyaránt magába szervesíti; János egyszerre alteregó és archetípus, a földi életet élő, de égi létmódra számító humán kondíció megtestesítője. Izgalmas szerkezeti megoldás, hogy Jánosból a kötet utolsó, hosszas versében (Lombtalanítás) Jónás lesz: mintha egymást tükrözné kezdet és vég, avagy a kortárs időket bibliai élménykör vehetné birtokba.

A sors kiteljesítésének lehetőségei, az élet értelmének dilemmái rendre a mozgás és a maradás közt helyezik el a lírai alakot – s magát a líranyelvet is: „Álmában egy angyal tanítja járni, / nem repülni akar, magába szállni” (Utalások) – „tartja a lépést, mint sor végén a pont” (Négysoros) – „A kijelölt cél / a helyedre vágyik, / irányíthatatlan” (A szabadság védőhálójában).

Valóság és képzelet, e világ és túlvilág szételemezhetetlenül csúszik egymásba Fellinger poétikai leleményeinek sűrűjében; a szürrealitás metafizikája nyughatatlan lírai univerzumot eredményez, melynek közepén azonban mindvégig ott a Mozdulatlan Mozgató. Hihetőleg Ő a legmegbízhatóbb szemtanúja annak is, amikor „lebomlik a nemlét fényre, anyagra” (Turistavezető).

A költő e munkájában is kitart talán legkedvesebb versformája, az álkötött forma mellett, vagyis a szabadverses beszédmódot egyensúlyos strófákba rendezi a tördelés esztétikája. Ez az eljárás egyszerre alakítja ki a rend képzetét, és biztosít kimeríthetetlen szólamszabadságot. Az ars poeticaként megfogalmazódó szöveghelyek egyike az anyag és az anyagtalan köztes terében jelöli ki a költészet szakrális helyét: „A vers áttetsző, / hazajáró lélek, / vagy Jézus sírhelyének / bejárata elé hengerített, / testes sziklakő. // Ellenben a feltámadt Jézus teste / egyszerre e világi és túlvilági” (Kapaszkodó).

Hadd pontosítsunk: ez az „egyszerre” a Fellinger-versekre is örvendetesen igaz.

Fellinger Károly: A farkába harapó idő, Parnasszus Kiadó, 2026

Fotó: Merényi Zita; Parnasszus Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.