Az apostolok egyszerű hitét mutatta fel – Gárdonyi Máté I. János Pál pápa boldoggá avatásáról

– Albino Lucianit sokféleképpen nevezték már életében, a „mosolygós pápa”, „szegény Krisztus”. Ki volt ő, mit tudunk róla?

– Albino Luciani 1912-ben született egy észak-olaszországi kisvárosban, mai nevén Canale d’Agordóban. Szülei egyszerű emberek voltak, ő maga többször is felidézte, hogy szegények voltak: előfordult, hogy éheztek is. Ez a Piave térsége, ahol az első világháborúban több nagy összecsapás is lezajlott. Albino Luciani az első pápa, akinek az édesapja munkás volt, több helyen dolgozott, Svájcban, Velencében is, egyébként pedig a szocialistákkal szimpatizált. Nem volt azonban antiklerikális, hagyta, hogy a felesége és a gyerekei gyakorolják a vallásukat. A fiát sem akadályozta meg abban, hogy pap legyen.

Albino Luciani nagyon szorgalmas, jól tanuló diák volt, már gyerekkorában a papságra készült. A hozzá hasonlóan tehetséges gyerekeket kisszemináriumba küldték. Feltrében járt kisszemináriumba, Bellunóban pedig nagyszemináriumba. Itt is a legjobb tanulók közé tartozott.

A bellunói egyházmegye papjává szentelték. Káplánként kezdte a papi szolgálatát, majd bekerült az egyházmegyei központba. Hamar kitűnt a hitoktatás, a katekézis iránti érdeklődésével, szeretetével és különleges érzékével. Különböző tárgyakat tanított a szemináriumban, és írt egy rövid, összefoglaló jellegű könyvecskét a szeminaristáknak.

Az egyházi hierarchia felfigyelt rá, és 1958-ban XXIII. János pápa a szomszédos egyházmegye, Vittorio Veneto püspökévé nevezte ki. Itt egy bő évtizedet töltött el, majd 1969-ben VI. Pál pápa velencei pátriárkává emelte, 1973-ban bíborossá nevezte ki. Elmondhatjuk, hogy az élete gyermekkorától kezdve egészen 1978-as pápává választásáig szűk területen zajlott, Veneto tartományban. Száz-százötven kilométeres távolságban vannak egymástól azok a helyek, ahol élt és szolgált.

– A II. Vatikáni Zsinathoz hogyan viszonyult? 

– Püspökként részt vett a zsinaton, de ott nem exponálta magát. Később azt mondta, tanulni ment oda és nem tanítani. Egy egyházképet és egy teológiát akart jobban megismerni, ahogyan azt az általa nagyon tisztelt bíborosok, püspökök ott bemutatták.

– Milyen főpásztor volt Albino Luciani?

– A kutatások szerint a venetói püspökség nagyon megfelelt a személyiségének. Kedves, barátságos ember volt, ahogyan később is emlegették, a mosolygós pápa. Visszafogott, visszahúzódó, imádságnak élő személy. Veneto tartomány az ő születésének a helye volt, az ottani légkör közel állt hozzá. Velencei pátriárkaként már nem volt ilyen egyszerű a helyzete. Nagyobb közéleti aktivitást vártak volna tőle, amit kevésbé vállalt fel, nem volt erre alkalmas. Ezért amikor híre ment, hogy bíborossá kreálják, papok egy csoportja írt egy levelet VI. Pálnak, hogy ne, ne, ne…, sőt, helyezze is el innen, mert nem csinál semmit.

Ez a „semmi” azt jelentette, hogy alapvetően az imádságnak és a belső reflexióknak élt, nem pedig a külsőségeknek.

Két szempontot meg kell említeni ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a hetvenes évek eleje az olasz történelem nehéz időszaka volt, az ún. ólomévek korszaka, amikor a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal terrorakciói mindennaposak voltak. Az egyházi intézményekben is gyakori volt a forrongás, így a katolikus egyetemen is, 1968 után. A papság egy része nyitottá vált a baloldal, akár a szélsőbaloldal eszméi iránt is. Ez is a magyarázata annak, hogy Velencében a papság egy része kritikusan viszonyult Luciani pátriárka passzivitásához. A másik szempont, hogy ragaszkodott az Apostoli Szentszék és Szent VI. Pál pápa erkölcsi tanításához, és abból nem engedett. Ez a Humanae vitae-re vonatkozott, Szent VI. Pálnak a helyes születésszabályozásról írt enciklikájára. A polgári válás körüli vita is éppen erre az időszakra esett Olaszországban, 1974-ben tartották a népszavazást az engedélyezéséről. A katolikus szervezetek egy része – egyetemisták, munkások – kiadott egy nyilatkozatot arról, hogy tagjaikat nem befolyásolják a döntésben, hogy igennel vagy nemmel szavaznak-e. Albino Luciani mint főpásztor a saját egyházmegyéjében feloszlatta ezeket a szervezeteket.

– Azt mondhatjuk tehát, hogy Vittorio Veneto püspökeként hatékonyabb volt, mint velencei pátriárkaként?

– Inkább úgy mondanám, hogy szebb időszaka volt az életének, mert a zsinat után nem sokkal mint főpásztor megkeresték Afrikából, Burundiból, hogy létesítsenek ott missziót. Luciani teljesítette a kérést, és személyesen is elutazott Burundiba, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen. Velencei pátriárkaként pedig Brazíliába utazott. Még a rövid ideig, mindössze harminchárom napig tartó pápasága időszakában is kiemelten hangoztatta a szegényekkel való szolidaritás fontosságát. Ez akkor már Dél-Amerikában általános volt. Nem véletlen, hogy Latin-Amerikában nagy a támogatottsága annak, hogy I. János Pált boldoggá avassák, mint ahogyan az sem, hogy Ferenc pápa számára is példaadó, vonzó személyiség.

– Az közismert volt, hogy Albino Luciani papként és főpásztorként is kiemelten foglalkozott a szegények mellett a betegekkel és a fiatalokkal. A másokkal szembeni szolidaritást otthonról hozta, mivel ő is szegény családba született, sokat nélkülöztek?

– A családi háttér meghatározó tényező volt nála, erről többször megemlékezik. Másrészt a személyisége is ilyen volt, de emellett tudatosan felvállalta, fejlesztette ezt a lelkipásztori attitűdöt. Egyébként az 1978-as első konklávé előtt, amikor a bíborosok arról tárgyaltak egymás között, hogy milyen pápára lenne szükség, kiemelten hangsúlyozták ennek a lelkipásztori attitűdnek a fontosságát, az odafordulást a szegények felé, és egyértelműen megtalálták ezt Albino Lucianiban, aki nyitott volt a harmadik világ valóságára is, szolidáris volt velük. Nyilvánvaló egyébként, hogy akkorra már megnyerte püspöktársai többségének a bizalmát, mivel ő volt az Olasz Püspöki Konferencia elnökhelyettese. Valószínűleg nagy szerepe volt a pápává választásában a püspöki kollegialitásnak is – ahogyan ezt a II. Vatikáni Zsinat fölvetette és tanította –, és az ennek nyomán létrehozott püspöki szinódus intézményének. A kérdés az volt, hogy ez csak tanácsadó szerv, vagy döntési jogköre is legyen-e.

Az 1978-as konklávé olyan pápában gondolkozott, aki továbbfejleszti a szinódust, és bíztak benne, hogy Luciani ezt teszi.

– Albino Lucanival kapcsolatban megemlítik azt is: ő volt az első pápa, aki kettős nevet választott, illetve akit nem koronáztak meg…

– Szent VI. Pált még megkoronázták a tiarával, csak ő ezt nem hordta. I. János Pálnál már nem volt ilyenfajta koronázás és szertartás, hanem az első pontifikált szentmise keretében vette át ünnepélyesen a hivatal vezetését. A névválasztás talán nem szorul magyarázatra, a két előző pápára, Szent XXIII. Jánosra és Szent VI. Pálra utal, személyes kötődése is volt irántuk, az egyik püspökké, a másik bíborossá nevezte ki. Ezenkívül pedig ők voltak a II. Vatikáni Zsinat pápái, tehát ez programszerű névválasztás volt a részéről.

– Albino Luciani mindössze harminchárom napig volt Krisztus földi helytartója. Lehetséges egyáltalán értékelni egy ennyire rövid pápaságot?

– Nyilvánvaló, hogy I. János Pál esetében nem a pápaként végzett tevékenysége alapozta meg a kanonizációt, hanem a személyisége. A XX. században kivétel nélkül olyan pápái voltak a Katolikus Egyháznak, akiknek a hitéletük, az imaéletük, az egész személyiségük kivételes volt, mégsem avatták mindegyiküket szentté. Elgondolkodhatunk azon, miért maradt el XV. Benedek vagy XI. Piusz kanonizációja. XV. Benedek pápa az első világháborúban és utána is a béke, az emberiesség szószólója volt. XI. Piusz idején az Egyház átélte a szélsőjobb és a szélsőbal támadásait, és ő válaszokat is adott ezekre, egyébként pedig gyönyörű programot tűzött ki az Egyház elé, Krisztus királysága eszméjének a hangoztatásával.

I. János Pálnál az idő rövidsége miatt a boldoggá avatás nem a pápaságnak, nem az intézménynek szól, hanem a személynek. Valóban megrendülést okozott a pápa halála, mert az emberek megismerhették a mosolygós pápát, egy derűs, kedves személyiséget, aki nagyon egyszerű szavakkal próbált tanítani.

– A közelmúltban jelent meg I. János Pál pápáról A világ sebeire figyelt címmel egy könyv, amelyhez Ferenc pápa írt előszót. Az előbb említette, hogy a jelenlegi Szentatya számára is példaadó, vonzó személyiség egykori elődje… 

– Ferenc pápa azt emeli ki I. János Pál életszentségéből, hogy ő az apostolok egyszerű hitét mutatta fel az embereknek, ami az Egyház igazi kincse. Úgy mutatta fel ezt a kincset, ahogy a II. Vatikáni Zsinat újratanította a modern világnak. Ez az egyik szempont. Ha Ferenc pápa tanítását, katekézisét figyeljük, észrevehetjük, hogy mindig a kezdetekhez tér vissza, Krisztushoz és az apostolok hitéhez, és azt hozza kapcsolatba a mai világ kérdéseivel. I. János Pál pápa tanításának a struktúrája is ilyen jellegű volt. Ezenkívül Ferenc pápa még kiemeli, hogy Albino Luciani a szegények iránti szolidaritást a katolikus hit lényegéhez tartozónak tekintette. Így is élte és így is tanította, a hit középpontjába helyezte. Azt hiszem, nem kell sokat bizonygatni, hogy Ferenc pápa opciója is hasonló.

– Luciani pápa váratlan haláláról vannak különböző teóriák, többek között az, hogy a maffia gyilkolta meg, mert tudomására jutott, hogy a Vatikáni Bank egyes alkalmazottjai összejátszanak a bűnözői körökkel, és ő ennek véget akart vetni. Miként vélekedik erről?

– A pápaságnak voltak olyan korszakai, amikor a pápák döntő többsége nem természetes halállal halt meg. A 9-10. század fordulója ilyen volt. A 20. század azonban nem ilyen korszak.

Van viszont még egy pápa az elmúlt századból, akivel kapcsolatban felmerült, hogy meggyilkolták. XI. Piuszról van szó. Valóban gyanúra adhat okot az ő esetében, hisz erőteljesen tiltakozott a fasiszta olasz állam faji törvényei ellen, és a Lateráni szerződés megsértése ellen akart elmondani egy már el is készített beszédet, de egy nappal korábban meghalt. Itt tehát még lehetne is hivatkozni a gyanús háttérre. Albino Luciani esetében azonban ezt nem lehet elmondani. Egyrészt a pápasága rövidsége, másrészt amit már említettem, hogy visszafogott volt, soha nem exponálta magát az Egyház nagy ügyeiben. Miért gondolták volna a bűnözői körök azt, hogy likvidálni kell, amikor még semmilyen lépés nem történt az ügyben? Valóban volt egy problémahalmaz, ami egyre csak gyűlt, a hatvanas évek óta, és ez a Vallási Művek Intézetének (I.O.R.) a működése volt. Nem egy bankról van szó, ez egy vagyonkezelő, 1929-ben jött létre, a Lateráni szerződés keretében, az olasz állam fizetett egy nagy összeget kárpótlásként a pápának az elveszett államért. Figyelték a tőzsdét, befektetéseket hajtottak végre, ami nagyon sikeres volt. Természetes, hogy amikor ilyen hatalmas összegek forognak, az felkelti a maffiakörök érdeklődését. Később, már Szent II. János Pál alatt ezek a problémák elő is jöttek, s több olyan bankár, aki kapcsolatban állt ezzel az I.O.R. nevű szervezettel, bonyolította a befektetéseket, gyanús körülmények között halt meg. Kiderült az is, hogy egyesek közülük szorosan be voltak csatlakozva a szabadkőműves páholyhoz, sőt, maffiózók is felbukkantak. Többen rendőrkézre kerültek, és különböző történeteket adtak elő, hogy megússzák néhány évi börtönbüntetéssel.

A nyolcvanas évek közepén születtek azok az összeesküvés-elméletek, hogy kik, miért, hogyan álltak a hátterében annak, hogy I. János Pált meggyilkolják. Ezzel szemben az a vizsgálat, amit a kanonizációs eljárásnál lefolytattak, mindezt kizárta. Azt meg kell mondani, hogy nem volt halottboncolás, és olyan halottszemle sem, ami alaposabb lett volna, de ez a pápák esetében így szokott lenni, a bebalzsamozás miatt erre nincs lehetőség. Azt sem tudjuk pontosan, hogy mi volt I. János Pál hirtelen halálának az oka. Az orvost, akit odahívtak a holttesthez, szívinfarktust állapított meg, azok a nővérek viszont, akik Veneto óta vezették Luciani háztartását, és rendelkeztek egészségügyi képesítéssel, tüdőembóliát mondtak. Az biztos, hogy a pápa egészsége gyönge volt már korábban is, vérkeringési problémákkal, vizesedéssel küszködött, többször kellett kúrára mennie. Ezekre panaszkodott a halála előtti napokban is, az utolsó este pedig mellkasi fájdalmakra. Tegyük ezekhez hozzá, amit már említettem: az életét korábban az általa ismert világban élte, most pedig egy teljesen új környezetbe került, amelyben nem ismerte ki magát igazán. A római Kúriát nyilván ismerte, a felépítését, de azt, hogy ott ki kicsoda, kiben lehet megbízni, erről fogalma sem volt. Mindig precíz ember volt, alaposan felkészült a feladataira, és ez az új helyzet nyomasztotta. Éjszaka alig aludt valamit, többször felébredt, tipikusan stresszhelyzetet élt át. Amit a halálos ágyánál a nővérek találtak nála, az a bíboros államtitkárral folytatott beszélgetésnek a följegyzése volt. Azt olvashatta, készült a holnapra, de már nem érte meg. Ez sokkal reálisabb magyarázat a halálára, mint az állítólagos meggyilkolásáról szóló összeesküvés-elmélet.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 4-i számában jelent meg.