Az elhunyt főpásztorokért mutatott be szentmisét Erdő Péter halottak napján Esztergomban

Az alábbiakban a főpásztor szentbeszédét olvashatják.

Krisztusban kedves testvérek!

Halottak napja reggelén elhunyt főpásztorainkért ajánljuk fel a szentmisét. Alkalom ez arra is, hogy elgondolkozzunk egy-egy korábbi érsekünk életéről, mégpedig nem úgy, ahogyan a profán történetírók szoktak, nem csupán a politika és a kultúra szempontjából, hanem inkább a megélt hit és a hivatás látószögéből.

Kétszáztíz éve halt meg Habsburg-Lotharingiai Károly Ambrus, aki Mária Terézia unokája volt, I. Ferenc császár és magyar királynak pedig unokaöccse. 1785-ben született Milánóban: két keresztnevét annak a városnak két leghíresebb szent életű püspökéről, Szent Ambrusról és Borromei Szent Károlyról kapta. 22 éves korában, 1807-ben szentelték pappá. Az esztergomi érseki székre VII. Piusz pápa 1808. március 16-án nevezte ki, természetesen felmentve őt a korhiány akadálya alól, hogy felvehesse az egyházi rend szentségének püspöki fokozatát.

Alighogy birtokba vette egyházmegyéjét, a napóleoni háború elérte Magyarországot is, a fiatal hercegprímás pedig megbízást kapott arra, hogy vegyen részt a franciáknak ellenálló vármegyei katonaság megszervezésében. 1809. június 14-én a győri ütközetben a magyarok vereséget szenvedtek. A prímás a sebesült katonák számára kórházakat alakított ki. De nemcsak szervezett és intézkedett, hanem a betegeket maga is látogatta és lelki vigasztalásban részesítette. Ekkor kapta meg a tífuszt, amiben el is hunyt 1809. szeptember 2-án, életének 23. évében.

Rövid életútját áttekintve úgy érezhetjük, hogy királyi származása miatt mindenhol előnyt élvezett, s talán mások megtervezték már a politikai pályafutását is. Csakhogy a Gondviselés máshogy intézkedett róla. Ebben azonban neki magának személyes szerepe volt. Ha megtartotta volna a fejedelmi távolságot a bajbajutottaktól, a rokkantaktól és a betegektől, talán hosszan élhetett volna. Ő azonban maga döntött úgy, hogy követi Krisztus tanítását. Hiszen az ítélet napján, ahogy maga Jézus tanít minket, nem azt fogják kérdezni, hogy kinek milyen volt a származása, hogy ki milyen magas tisztséget töltött be életében, hanem elhangzik majd az Örök Bíró szava: „Beteg voltam és meglátogattatok” (Mt 25,36). Ez az, ami miatt a régiek közül sokan úgy tartották, hogy aki hittel, szeretettel, áldozatosan látogatja, ápolja a járványos betegeket, de elkapja a betegséget és ebben hal meg, az tulajdonképpen vértanú, hiszen keresztény szeretetből adta az életét. A vértanúság címén végzett szentté avatás azonban azt is megkívánja, hogy a vértanúságban szerepeljen az üldöző vagy a zsarnok, illetve annak valamilyen kiszolgálója is, aki a halált okozza. Azokról tehát, akik a felebaráti szeretet keresztény erényének szolgálatában, betegségben haltak meg, XIV. Benedek pápa azt írja, hogy ők csak tágabb értelemben mondhatók vértanúknak, de nem nevezhetők mártíroknak a szó szoros értelmében az Egyház gyakorlata szerint. Ilyenkor ugyanis a halált nem szabad emberi cselekedet okozza valamilyen üldöző részéről, hanem maga a fertőzés.

Bárhogyan nevezzük is a fiatalon elhunyt esztergomi érsek tanúságtételét, annyi bizonyos, hogy rövid életében és halálában példát adott a segítő keresztény szeretetre és gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit. Krisztus tanítása szerint pedig ezek számítanak majd, amikor a Mindenható megvonja életünk mérlegét.

Adj, Uram, örök nyugodalmat az elhunyt híveknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Ámen.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír