Az én „ó szelencém”

A boltocska a valóságban természetesen sokkal prózaibb nevet visel. Reménykedő ajándékvadászataim egyikének során pillantottam meg azt a kis ékszeres ládikát, amelyről – inkább költői, mintsem józan logikával – azonnal Rimay János egyik leghíresebb költeménye jutott az eszembe, a Szép egynéhány szerelmes versek tizedik darabja, az Én édes Ilonám, amelyben ezek a sokak számára ismerős, sokak szívének kedves sorok olvashatók:

Mert az te szerelmed
Engem úgy környülvett,
Mint pézsmát ó szelence (…)

Igaz, amikor kinyitottam a szinte feketére oxidálódott, kivehetetlen, csak tapintás alapján azonosítható, finom és dús mintákkal, levélgirlandokkal, itt-ott egy-egy gránátalmával díszített ezüstözött dobozkát, rögtön nyilvánvalóvá lett számomra egykori rendeltetése. Az épségben megmaradt sötétkék bársonybélés ugyanis egyértelműen megmutatta, hogy ebben bizony nem „pézsmát”, azaz illatos kenőcsöt, de még csak nem is sebek gyógyítására szánt „gileádi balsamumot” tartottak valaha, hanem apró ékszereket, elsősorban fiatal lányoknak való brossokat, kitűzőket.

A sok évtizedes piszok és patina alatt szunnyadó szépség annyira magával ragadott, hogy ijesztő állapota ellenére megvásároltam, s itthon egyórányi szívós, kéznyúzó munkával sikerült újjávarázsolnom ezt a Csipkerózsika-álmot alvó tárgyat. Kivételesen magamnak szánt ajándékul. Egy rég nyugdíjba tett fogkefét minden nálunk elérhető fémtisztítóba mártogatva, első lépésként még csak az egykori kis ezüstözött remek halvány földi mását sikerült visszaszólongatnom a mába. Végül, egy pillanatnyi sugallatnak engedve, alaposan beszórtam a dobozkát tisztító szódabikarbónával. Erőfeszítéseim jutalma az lett (a doboz csupán fillérekbe került!), hogy végül előbukkant a korábban csak sejtett, mostanra pedig már tisztán látható sok-sok csoda: ágas-bogas növényi girlandok, gránátalmák, és személyes kedveceim, a fedél mind a négy oldalán mintegy szeretetet sugárzó sormintaként végigvonuló, pici szívfüzérek. Egészen a tisztítás végső fázisáig nem lehetett felismerni ezeket, de hirtelen-váratlan felbukkanásuk ismét Rimay imént idézet halhatatlan szavait idézték fel bennem.

Mindehhez hozzáteszem, hogy sem vad tárgyfetisiszta, sem jól szituált műgyűjtő nem vagyok, csak olyan asszonyember, aki hisz a környezet gyógyító, segítő üzeneteiben, melyeknek – véleményem szerint – nem a milliókért vett kisebb-nagyobb tárgyak s az igazi vagy éppen (elég gyakran!) hamisított antik bútorok a közvetítői.

Ha erre a dobozkára rápillantok, nem csupán verssorok, de családi históriák is az eszembe jutnak. S ahogy elnézem ezt a – sajnos – számomra ismeretlen mester kezéből kikerült szépséget, és végiggondolom alig egy óra alatt lejátszódott átváltozását, reménnyel és örömmel telik meg a szívem. Mert igaz ugyan, hogy csaknem két esztendeje „víruspatina” alatt lappang életünk sok öröme és ragyogása, de addig is, amíg elkövetkezik a végső megtisztulás, a maszk nélküli mosolyok és az egyre növekvő számú találkozások boldog kora, vannak és maradtak lehetőségeink. Autósztráda szélességű szabad útjaink mostanság ugyan nincsenek, de olyan aprócska ösvényeink igen, amelyek megóvhatnak bennünket a végső csüggedéstől. S – hogy alapmetaforámnál maradjak – az élet szép mintázatait kérlelhetetlenül eltakaró, olykor sötétszürkésbe, máskor egyenesen feketébe hajló patinák világából naponta ki-kimenekülhetünk. Isten mindnyájunknak sok esélyt kínál erre, még a gondozásunkra szoruló tárgyakkal is üzenve nekünk. Megismétlem, amit egyszer réges-régen már leírtam: latin mondás ide vagy oda, én a tárgyak könnye mellett rendületlenül, jócskán „patinás” életkort megérve is, minden időben hiszek a tárgyak mosolyában. Amelyek nem pótolják ugyan családtagjaink, barátaink mosolyát, szeretetét, de valamicskét megkönnyítik a várakozás nem könnyű idejét. Jómagam például arra gondoltam a „házi restaurálás” hosszú órájában, hogy milyen örömet szerez majd unokáimnak ennek a doboznak a látványa, amelybe történetesen tőlük és szüleiktől kapott, lepkét, katicát, havasi gyopárt ábrázoló kitűzőket tettem.

Szöveg és fotó: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.