Az erdő polgárai – Fábián István Mi című verséről

Fábián Istvánnak grafikusi, tipográfusi munkáiért sokan lehetünk hálásak. De költészetére is érdemes figyelmet fordítani. A minap egy kétsorosa gondolkodtatott el.

Mi

Közrendű vadak hallgatag erdők alján.
Létükben a lomboktól takart ég közös.

Az l hangzók lágy alliterációja, a „hallgatag erdők” megiramló ritmikai dinamikája (tá-ti-ti tá-tá), a „lomboktól takart” régies-választékos szófordulata (a lombok által takart vagy lombok takarta helyett) és az alexandrinos versdallam a második sorban alaki szépséggel hitelesíti a mondottak jelentőségét. S ha komolyan vesszük a sorok szótagszámát: ötről a hatra jut a mű. De hova is? Érdemes az utolsó szó, a „közös” nyomatékát fontolóra vennünk.

Elsőre talán föl sem tűnik a szöveg középponti paradoxona: olyasvalami teremt közösséget közöttünk/bennünk, ami – a rejtőzködő Isten toposzát idézően – távol van, ráadásul takarásban, és nem is tulajdonolhatjuk. A hiánnyal felérő távollét, az ígéretté alakuló sóvárgás és a bánthatatlan tisztaság minőségei adódnak össze ebben a kincsben. Olyannyira összetett viszonylatokról van szó, hogy a közösségi létezés (a lét mint közös tapasztalás) a szövegben nem is, csak a címben fogalmazódik meg; igaz, ott névmásra csupaszított egyértelműséggel: Mi. A vers jószerével ezt a névmási azonosítást bontja ki definíciószerűen; igei állítmányok nélkül, azaz a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség és/vagy az alázat és odaadás helyzetét sugallva.

„Az ágy közös. / A párna nem.” Akárha Pilinszky Életfogytiglan című epigrammáját gondolná újra Fábián István kétsorosa, csak éppen a gondolat – és a lelkület – irányát fordítja meg. Nem az elütőt, hanem a hasonlót keresi; nem a magánosság, hanem az összetartozás jelzeteire kíváncsi. S mint Pilinszkynél a „Nadrágos kutyák” (Szabadulás) és a hasonló, az ösztönök világát látszólag antropomorfizáló, valójában az emberi természetben rejlő állatot (olykor mint angyalt) felszínre derítő közelítések, Fábiánnál is egy emlékezetes kifejezés hoz létre antropológiai légkört, sőt ontológiai aurát.

Szavak, képek váratlan, egyedi összekapcsolása különös művészi erélyt hordozhat. Itt a nyitányban elhelyezett, így tónust alapozó „Közrendű vadak” szószerkezet ragadja magával az olvasót. A „közrendű” jelző – miközben a közönséges jelentését, hangulatát is fölveszi – társadalmi hierarchiára (a köznép, a polgárság státuszára) utal, de a vers kontextusában a létbeli köztesség állapotát is magában hordozza. Az ég és föld közötti létezés emberléptéke ez. Mert a vers a lent („alján”) és a fent („lomboktól”, „ég”) térszerkezeti metaforikáját, a világ kétosztatúságának ezt az archaikus elképzelését foglalja magában. Más szavakkal: a szentség felé irányuló profán kondíciók előtt tiszteleg.

A közrendűség a magaslati fények önkéntes szolgálatára esküszik föl – akaratlanul. Amihez a Biblia, a modern magyar költészet és a kortárs popkultúra is szolgálhat szemléleti adalékokkal: „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) – „…Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” (Dsida Jenő: Tekintet nélkül) – „Well, it may be the devil or it may be the Lord / But you’re gonna have to serve somebody” (Bob Dylan: Gotta Serve Somebody). Egyszerre etikai kényszer és metafizikai lehetőség tehát a választás. Igaz, egy későbbi Máté-szöveghely gyakorlatiasabb utat kínál, amennyiben az élet – a teremtés – bonyolult teljességével is számol: „Erre azt mondta nekik: »Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!«” (Mt 22,21).

Kit szolgálnak, hogyan szolgálnak Fábián István versében az erdő polgárai? A költészet igazsága sosem direkt parancsolat; most is csak abban lehetünk biztosak: ez az erdő világfákból áll.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.