Az Eucharisztia ünneplése 171/4

A Redemptionis Sacramentum instrukció 36. pontján elmélkedve érthetővé válik, hogy az Egyház önértelmezése nem önmagából fakad. Létének forrása és értelme nem emberi közösségi szükségletekben, vallási érzésekben vagy szervezeti struktúrákban található, hanem Jézus Krisztusban. Az Egyház Krisztus teste, az ő népe és menyasszonya: az a közösség, amelyet Krisztus a kiárasztott Szentlélek által az Atyához vezet. Ezért

az Egyház életének középpontját nem emberi tevékenység, hanem maga Krisztus alkotja. Ennek a krisztusi középpontnak a legteljesebb szentségi megjelenése az Eucharisztia.

A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójának 11. pontja az Eucharisztia ünneplését szorosan összekapcsolja a szentségi élet teljességével és az egyházi közösséggel. A keresztség által az ember Krisztus testének tagjává és az Egyház részévé válik, a bérmálás által megerősödik a Szentlélekben, a bűnbocsánat szentsége pedig helyreállítja az Istennel és az Egyházzal való közösséget. Mindezek a szentségek az Eucharisztia felé irányulnak, amely táplálja és növeli a Krisztussal való egységet. Az Eucharisztia ezért a keresztény élet forrása és csúcspontja.

Ennek következtében a szentmise sem csupán egy megadott időpontban végzett vallási cselekmény vagy a hívők közös imádságának, éneklésének és áldozásának alkalma. Mindez része az ünneplésnek, de misztériuma ennél mélyebb: a szentmisében Krisztus áldozatának szentségi jelenvalóvá tétele valósul meg. Krisztus maga cselekszik Egyháza által, ő gyűjti egybe és táplálja népét.

Ezért döntő jelentőségű a Sacrosanctum Concilium 26. pontja, amely kimondja, hogy

a liturgikus cselekmények az Egyház nyilvános, ünnepi cselekményei.

Ez a megállapítás megóv minket két ellentétes félreértéstől: egyrészt attól a helytelen klerikális magatartástól, amely szerint a szentmise csupán „a pap magánakciója” a hívek jelenlétében; másrészt attól a nézettől, amely a liturgiát csupán a jelen lévő közösség öncélú összejöveteleként értelmezi, figyelmen kívül hagyva a szent renden alapuló struktúrát.

A liturgia az egész Egyháznak mint Krisztus titokzatos testének cselekménye. Krisztus a fej, az Egyház pedig a test. A liturgiában ezért Krisztus főpapi cselekménye valósul meg, amelybe a test bekapcsolódik. Ebben a szerves egységben a felszentelt pap – Krisztus, a fej személyében elnökölve (praesideat) – és az különböző tisztségeket betöltő szolgálattevők, valamint a megkeresztelt hívek mindannyian saját elhívásuk szerint részesednek ugyanabból az egyházi cselekményből.

A liturgikus részvételt is ebben a keretben kell értelmezni. A Sacrosanctum Concilium 14. pontja a hívek teljes, tudatos és tevékeny részvételét sürgeti. Ez azonban nem merül ki a külső feladatok halmozásában.

A részvétel legmélyebb értelme a belső odafordulás: az, hogy a megkeresztelt ember hittel, imádsággal és önátadással kapcsolódjon Krisztus áldozatába.

A szolgálatok ennek értékes kifejezői, de önmagukban nem helyettesítik a belső, lelki részvételt.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír