Az igazi sikereimnek a gyerekeimet tartom – Pindroch Csaba színművész az apaságról

Nézőpont – 2021. október 15., péntek | 14:00

Bányász és paraszti-kisbirtokos felmenői voltak, ő pedig a világot jelentő deszkákon állhat a fényben. Mégis mindennél többre tartja, amikor a családja körében lehet. Büszke a tehetséges gyerekeire, de rejti, védi őket a nyilvánosság elől. Többször megtapasztalta, mekkora ereje van a bocsánatkérésnek a sértő és a sértett fél életében. Szent József évében Pindroch Csaba mesélt nekünk a felmenőiről.

– Három gyermeke van. Ön szerint mi az apaság lényege?

– A felelősség jut először az eszembe. Annak a felelőssége, hogy kiálljunk a gyerekeink mellett, hogy az apa mindig a támaszt, a biztonságot, a helyes utat jelentse nekik. Ezen a téren követtem el hibákat, mint mindenki,

de bocsánatot kértem a gyerekeimtől. Legalább az megmarad bennük, hogy ha apa hibázott, tudott bocsánatot kérni.

– Nemrég szabadúszó lett, sok időt tölt a családjával. Hogyan éli meg ezt? 

– Volt egy időszak az életemben, amikor huszonnégy órában színész voltam, mert ez érdekelt. Negyvenévesen rádöbbentem, hogy csökkentenem kell a munkával töltött időt, ha az nem jelent akkora élvezetet nekem, mint a család. Színházban dolgozni, ami idegrendszeri munka, pihenés ahhoz képest, ami otthon van, mégis azt választottam, hogy a családommal legyek.   

Nagyon jó tapasztalat volt, amikor a járvány idején együtt voltunk otthon, pedig kemény meccseket vívtunk a gyerekekkel. Őrbottyánban élünk, Budapest mellett. Nagy kertünk van nagy házzal, akad benne tennivaló. Sokat dolgoztam kint, először magaságyásokat készítettem, aztán gyepesítettem, téglafalat raktam vagy kétszáz négyzetméteren. Mondták is, milyen szép, hogy a gyerekeidet arra neveled, meg kell fogni a lapát végét. Pedig csak kimenekültem egy kicsit (nevet). A kétkezi munkában látja az ember a befektetett energia eredményét, emiatt élvezi. A gyereknevelésben sokszor tehetetlenek vagyunk, annak az eredménye nem annyira látványos, ráadásul sokat idegeskedünk azon, ha valamit elrontottunk. Például elhatározzuk, hogy a gyerek nem fog tévét nézni vagy a telefonon lógni, később mégis megengedjük neki. Már a hétéves is jobban ért a telefonhoz, mint én, persze nyilván nem a káros tartalmakat nézi. Tizenkét éves a lányom, egyházi iskolába jár, nagyon jó az ottani közösség. Más intézményekben – legyen az akár belbudai általános iskola, akár vidéki szegregációs iskola – ebben az életkorban már eléri a gyerekeket a sok nem kívánt tartalom. 

– Mi az, amit elsősorban adni szeretne a gyerekeinek? 

– Van egy jó barátom, aki egész életében arra törekedett, hogy pénzt keressen, éjjel-nappal melózott. Megerősített abban, hogy minél többet legyek együtt a családommal, mert ő gürcölt, hogy a gyerekeinek legyen lakásuk, de felnőve azt mondták neki: „Apa, nem voltál velünk. Nem mentünk sehova, nem csináltunk közös programokat.” Hát, mi pedig nagyon is.

Mit tud adni egy szülő? Az idejét, a jelenlétét, nyugalmat, harmóniát. 

– Milyen programjaik vannak?

– A pandémia alatt a feleségem kincskereső játékokat és akadályversenyeket talált ki nekik, mentünk arborétumokba, erdőbe, sokat biciklizünk, sportolunk közösen. Tizenkét éve olvasom a gyerekeknek a Bogyó és Babócát. Tizenkét éve esténként nem krimit nézünk, hanem mesefilmet (nevet). 

– Volt olyan szerepe, amelyben az apa–gyerek kapcsolat különleges hangsúlyt kapott? 

Az ünnep című darabot játszottuk a Pesti Színházban. Egy apa a hatvanadik születésnapján összehívja a gyerekeit. Kiderül, hogy az egyikük, akit gyerekkorában molesztált, öngyilkos lett. Én az a fiú voltam, akit az anya korán katonai iskolába küldött, hogy ez velem még véletlenül se történjen meg. Erőszakos ember lettem, az apahiány miatt is. Amikor megtudtam, mit tett az apám a testvéremmel, és én miért jártam katonai iskolába, agyonvertem az apámat. A darab próbájára a feleségemet alakító színésznő nyolc-tíz éves kisfia is beült, sajnos beengedték. Az egyik jelenet arról szólt, hogy megverem a feleségemet, utána pedig szerelmeskedek vele. Nem tudtam, hogy ott ül a nézőtéren a színésznő gyereke, és mindezt végignézi. A próba után a fiú sírós szemmel arra kért, hagyjam békén az anyukáját. A nagy színházi gőzben nem láttam tisztán a problémát, inkább dicséretnek fogtam fel ezt – én balga. Aztán eltelt hat év, és egyszer véletlenül összefutottam egy sráccal, aki nagyon csúnyán nézett rám. Hirtelen ráeszméltem, hogy ő volt az. Odamentem, és bocsánatot kértem tőle, nemcsak a magam nevében, hanem amiatt az őrült miatt is, aki beengedte őt a próbára, és így olyat látott, amit nem tudott feldolgozni. Megbocsátott nekem.

Liliomban Szegeden a címszereplőt játszottam, aki visszajön a tisztítótűzből, és ad a lányának egy csillagot, amit ellopott. Az olvasópróbán, amikor ehhez a részhez értünk, elsírtam magam – akkor másfél éves volt a kislányom. A darabban a lányomat játszó lánynak adnom kellett egy pofont. Nem lehetett trükkel élni abban a helyzetben, estéről estére adtam neki a pofont a rendező utasítására. Évekkel később Szegeden sétálva találkoztam egy lánnyal, aki megtorpant, hátrahőkölt, amikor meglátott. Rádöbbentem, hogy ő az, és bocsánatot kértem. De miért nekem kell bocsánatot kérnem? Miért alakulhat ki olyan helyzet, hogy ez megtörténhet? Komoly döntés és felelősség, hogy hol végzem a munkámat, miben játszom. Ha egy darabban egy gyereknek szerepet kell vállalnia, szakembert kell hívni hozzá, hogy alkalmas-e rá, és fel tudja-e dolgozni a történteket.

– Hogyan formálódott Önben az apaságról kialakított kép? 

– Apámat mindig nagyon tiszteltem. Mindig reggel ötkor ment munkába, bányászcsaládból származott. Hegesztő volt a képesítése, majd árszakértő lett a szénbányáknál, aztán a postánál dolgozott hivatalnokként, két-három megye postai épületeinek műszaki ellenőre volt, onnan ment nyugdíjba. Sokat betegeskedett, öregembernek nézett ki. Aztán hatvanhárom éves korában gondolt egyet, és a cukorbetegségére kapott tabletta kivételével elhagyta az összes gyógyszert. Azóta esténként iszik egy deci vörösbort, és lenyom százötven fekvőtámaszt. Bár most, hogy már nyolcvankét éves, nem tud annyit. Mintha kicserélték volna, tele van erővel, humorral, szinte sugárzik.  

– Ismerte a nagyapáit? 

– Apai nagyapámat nem ismertem, de tudom, hogy harminc évig lent a tárnában, életveszélyben, tíz évig pedig külszínen fejtette a szenet. Úgy gondolom, hogy a sikereim, amiket nem érdemeltem meg, mintha jutalmak lennének az ő szenvedéseiért. Miközben keményen dolgozott a sötétben, térden állva, azt gondolhatta magában: „jó-jó, nekem most nem könnyű, de majd az unokáimnak talán könnyebb lesz az élete”.

Nekem is az a felelősségem, hogy az unokáim olyan életet élhessenek, amiben nem nyomja őket a bűneim súlya. Hiszek abban, hogy ha jót teszek, azt az utódaim is visszakapják. 

Az anyai nagyapám mogorva ember volt. Egyetlenegyszer mosolygott, amikor hazajött a kórházból, és mi ugráltunk örömünkben. Engem Kártévőnek hívott, az unokatestvéremet, aki most tűzoltóparancsnok, Csirkefogónak. Negyvenéves volt, amikor apa lett, a nagymamám akkor töltötte be a húszat. Módos kisbirtokos család sarja volt, de elvettek tőle mindent a háború után, ami letargikussá tette. Viszont nyolcvanévesen még megemelte a nyolcvan kilót. Nem tudta kimutatni az érzelmeit, de a felesége halála után ő is azonnal elment. 

– A családban kik voltak vallásosak? 

– Bányakolóniában éltek az apámék, ott templom sem volt. Anyám paraszti környezetben nevelkedett. Az utcafronton volt egy Mária-szobruk, egy kőoltár, amit ők állíttattak. 1945-ben egy vihar lerombolta a kápolnát, viszont a Mária-szobor, a Keszi Madonna sértetlenül megmaradt, és egy múzeumba került. Később filmet forgattunk. Egyszer csak váratlanul megláttam ezt a Mária-szobrot, mondtam is a többieknek, hogy a miénk volt. Én az anyai modellt követtem inkább, más területeken is jobban hasonlítok az édesanyámra, de apám állhatatossága is bennem van. 

– Miért hatott jobban az anyai minta? 

– Az apával a fiúgyerek sokszor különleges helyzetet él meg. Apám nyilván szerelmes volt az édesanyámba. Amikor egy fiú megszületik, az apa úgy érezheti, osztoznia kell a szerelmén, mert az anya odáig van a gyerekéért, ráadásul a fiúban idealizálja a férfit, és csak a jót látja benne. Ezért az apa és a fia között versenyszellem és kommunikációs űr alakulhat ki. Apám és közöttem is volt tudat alatt ilyesmi, persze az idő tiszteletté, szeretetté szelídítette a „versenyt”. 

– Esztergomba került, a ferences gimnáziumba és kollégiumba. Ott mások vették át a nevelő szerepét. Hogyan emlékezik vissza rájuk? Az Önben élő apai mintához hozzátettek valamit az ottani tanárok? 

– Esztergomban fiatal osztályfőnököt kaptunk, akitől húsz évig féltem. Amikor felnőttként szembesítettem a sérelmeimmel, bocsánatot kért tőlem. Megöleltem, és azóta a lelkivezetőmnek tartom.

A megbocsátás nem más, mint annak a vállalása, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Lehet, hogy az ő bocsánatkérése is olyan volt, mint az enyém a gyerekektől: nincs közöm hozzá, mégis meg kell tenni.

– Egy nő hirtelen válik anyává. Az apában ez a folyamat általában máshogyan zajlik. Az Ön esetében hogyan történt? 

– Nem is tudom, igazából mi az apaság, hiszen még bennem is ott a gyereklélek. Tanulom a gyermekeim anyjától, aki számára magától értetődő, hogyan kell nevelni a gyereket. Az apák nem azért megengedőbbek a gyerekekkel, mert keveset vannak velük, hanem mert valahol ők is gyerekek. Tudtam, hogy a nőkben ott van a tigrisösztön: a körmük szakadtáig védik a kicsinyüket. De az apában mi van? Egyszer, amikor betörtek hozzánk, mint valami szupermen, késsel keltem a családom védelmére. Akkor rájöttem, hogy mi, férfiak a területet védjük, biztonságot adunk. Például következetesen nem engedem, hogy a gyerekeimről fotót készítsenek, de szívesen beszélek róluk, és ezt a bulvársajtó is tiszteletben tartja. A feleségem ismert ember lánya, az ő döntése is volt, hogy ne engedjük fotózni a gyerekeket, mert ő megszenvedte ezt. Pedig mindenféle szempontból nagyon jól sikerült gyerekeink vannak.

– Milyen elveket követnek a gyerekeik nevelésében?

– A konfliktusok kezelésében tudja ezeket megmutatni az ember: ne üss vissza; el kell mondani, mi történt; nem szabad kinevetni, bántani a másikat. Azokat a szabályszerűségeket követjük, amelyek nemcsak a tíz parancsolatban vannak benne, hanem minden normális emberi közösségben is. Fontos nekem az udvariasság: ha bemegyünk valahova, köszönünk, bemutatkozunk. Azért is mondják mások, hogy milyen tündérek a gyerekeink, mert ma már ez nem divat. Igyekszem példát mutatni ebben. Tulajdonképpen úgy viselkedek, ahogyan édesapámtól láttam fiatalkoromban. Amikor az aktuális udvarló telefonon kereste a nővéremet anélkül, hogy bemutatkozott és köszönt volna, apám beleszólt a kagylóba: „Múúúú”, és letette a telefont. Ha valahol nem köszönnek vissza, ott bizony megláthatják, mit kapnak tőlem. Nem lennék a helyükben (nevet).   

– Hogyan nevelik hitre a gyerekeiket? 

– Egyházi iskolába járnak mind. Úgy gondolom, a hit ajándék. Én is sokkal később kaptam meg, mint ahogy már misére jártunk. Egy veszekedés során azt mondta a fiam: „Nem te vagy a főnök.” „Miért, ki a főnök?” – kérdeztem. „Az Isten” – felelte. Látja rajtunk, hogy tényleg ő a főnök, és ez a legfontosabb. Engem gyerekkoromban sokat rángattak misére. A nagymamámnál, a hidegszobában, amikor már lefekvéshez készülődtünk, először imádkoztunk, aztán jöhetett a mese. Ezt mindig úgy fogtam fel, hogy az imát le kell tudni. Pedig úgy kell imádkozni, mintha az lenne a táplálék, amit a Jóistentől kapok.

– Az édesapja hogyan viszonyul ahhoz, hogy Ön sikeres színész? 

– Apám fiatalkoromban azt mondta, hogy akkor hívjam előadásra, ha majd főszerepet játszom. Egyszer a Tévedések vígjátékát próbáltuk a Vígszínházban, akkor már több mint tíz éve a pályán voltam. Látta a próbát, majd ezt mondta: „Fiam, én mindenért elnézést kérek, nem tudtam, hogy ilyen kemény munka, amit csináltok.” Attól kezdve megbecsült, de addig úgy voltunk egymással, mint Petőfi meg az apja.

Vágynék a szakmai párbeszédre vele, de ezt nem várhatom tőle, hiszen ő elsősorban apa: félt és büszke rám. Néha kivételeznek vele miattam, és olyankor nagyon büszke. 

– A gyerekei hogyan élik meg, hogy színészek a szüleik? 

– Valójában nem tudom. Az ő felelősségük lesz, hogyan élnek azzal a lehetőséggel, hogy ismertek a szüleik: ráülnek a hullámra, és kihasználják; vagy harcolva ellene duplán bizonyítanak; vagy kihasználják a lehetőségeket is, de duplán bizonyítanak. Anyai ágról képzőművészeti tehetséget is örököltek, elképesztően ügyesek.

A legnagyobb sikereimnek a gyerekeimet tartom. 

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila 

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 10-i számában jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria