Az irgalom kettőssége

Az irgalom kettőssége olvasható ki abból, ahogy Krisztus a házasságtörő asszonyhoz viszonyult – s erre a kettősségre tekintettel kell lennünk, ha nem akarjuk az irgalmasságot egyoldalúvá tenni.

Egyrészt Krisztus irgalmasan felkarolja az asszonyt. A személyét nem azonosítja a bűnével, az embert többre értékeli, mint a konkrét tettei. Az irgalom kicsit „anyás”, aki a méhe kincsének tartja az embert, mindig látja benne a jót, soha nem zárja le a személyt beskatulyázva bűneibe. Az irgalom tudja, hogy ha meg is tört az „A” terv, van valahogy „B” terv is: van valahogy tovább, lehetsz te még boldog, nem kell elkeseredned, depresszióba esned, öngyilkosnak lenned. A keleti teológia szerint az Egyház tanítását pontosan (akribeia) kell tanítani, de ha megtört egy élet, akkor irgalommal (oikonomia) kell segíteni az élet tovább vezetését. Bármilyen törés, bűn, tragédia idején az irgalom vezérelve: „menteni a menthetőt”. Ha már ez történt, hogyan lehet tovább menni, dolgozni, szeretni – persze sohasem letagadva, hogy ez már „B” terv, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. Az irgalomban tehát van megbocsátás, nagyvonalúság, bizalom, makacs remény.

Önmagunkra vonatkoztatva ez reményteljes ígéretet jelent: Istenünk bűneink ellenére is szeret minket, sohasem zár le, irgalmasan magához ölel, s mindig van valahogy tovább a szeretetben. Az irgalom nem engedi az elkeseredést, önmarcangolást, öngyilkosságot. Isten irgalma ma is ez a felemelő kéz, amely a morális, családi, személyes pokolba is utánunk nyúl, nem enged meghalni. S innen indul a keresztény cselekvés, amely a másikról sohasem mond le, állandóan nyújtja segítő kezét a másik felé. Mennyi hősies keresztény bízik abban, hogy a beteget érdemes ápolni, az alkoholistát szeretni, a bűnös családtagjában reménykedni. Milyen megszállottan tud hinni a keresztény ember abban, hogy érdemes társadalmi rétegeket felkarolni, bűnözőket taníttatni, megtört emberekbe reményt plántálni – s nem bezárni őket a múltjukba, a szociológiai adatokba, a kriminalisztika megállapításaiba.

Az irgalomnak azonban van egy másik hangsúlya is: a bűnöst Krisztus nemcsak irgalmasan felkarolja, hanem küldi is. „Menj, és többé ne vétkezzél!” Az irgalom célja nem egyszerűen egy passzív együttérzés, hanem aktív küldés, „apás” életre küldés. Aki irgalmat talált, az ne folytassa tovább a bűnös életvitelt. Aki azt érzi, hogy az irgalom megmentette az ő személyét, annak saját magának is igyekeznie kell megmenteni önmagát. Akinek megkegyelmeztek, az aktívan adja tovább a kegyelmet személyes, családi és társadalmi síkon is. Krisztus irgalmából nem szabad kilopni az aktív küldést: az irgalmas szamaritánus célja nemcsak az ápolás, hanem az is, hogy álljon talpra a másik, menjen dolgozni, szeresse a családját. A Zakeus iránti irgalom nem egyszerűen fátyol a múltra, hanem küldés egy jobb jövő felé. A tékozló fiúk iránti irgalom célja nemcsak a hazafogadás, hanem bizalom abban, hogy eztán jobb fiak lesznek, akik fiúi szívvel és kötelességtudattal élnek. Az irgalom tehát teremtő, jövőt ajándékozó, aktív cselekvésre sürgető.

Krisztus irgalmában tehát van egy kettősség: felemel, átölel, megbocsát – de küld, sürget, noszogat is. Amikor imádkozzuk számtalanszor az „Uram, irgalmazz!” keresztény fohászt, valahogy kettős füllel kellene figyelni Istenre: irgalmával hogyan bocsát meg, emel fel, ad reményt – ugyanakkor irgalmában mire küld, sürget, noszogat. Az irgalom olaj és bor a sebekre, a múltra, ugyanakkor puskapor, szikra a jövő felé.

Papp Miklós/Magyar Kurír