Az isteni irgalmasságot építve – interjú Gintaras Grušas vilniusi érsekkel

2017. október 3. kedd 14:45

Szeptember 28. és október 1. között Belarusz fővárosában, Minszkben tartotta éves ülését az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE). Itt beszélgettünk Gintaras Grušas vilniusi érsekkel, a Litván Püspöki Konferencia elnökével életéről, a litván Egyházról, és az előttünk álló kihívásokról.


Az interjúra érkező érseket meglátva eszembe jut, hogy külsőre – szőke haj, kék szem –, amerikai angolját hallgatva tősgyökeres kaliforniai ember benyomását kelti, de amikor életéről, útjáról vall, hamar az egyik leglelkesebb litván embert ismerhetjük meg benne, akinek kacskaringós útja a világ másik végéről vezetett haza.


– Hogyan vezetett az útja az Egyesült Államokból Vilniusig?

– 1961-ben születtem az Egyesült Államokban, Washingtonban litván emigráns szülők gyermekeként. Los Angeles környékén nőttem fel. A családomat, a szüleimet a II. világháború elválasztotta egymástól. A háború végén az átjárhatatlan vasfüggöny miatt édesapám német területen, édesanyám a szovjetek által megszállt Litvániában maradt, tizenkét évig azt sem tudták egymásról, hogy élnek. Mikor aztán életjelet kaptak egymásról, édesapám családegyesítési kérelmet nyújtott be, és 1960-ban a Nixon–Hruscsov-megállapodás értelmében kétszáz család tagjainak sikerült újra egymásra találniuk, az édesanyám és az akkor 17 éves nővérem az államokba költözhettek. Ezt követően, rá egy évre születtem.

– Ha jól tudom, nem teológiát tanult eredetileg.

– Igen, a Los Angeles-i Californiai Egyetemen matematika és informatika szakon végeztem, majd az IBM-nél helyezkedtem el, ahol az eltöltött öt év alatt marketinggel is foglalkoztam. Ezek az évek nem voltak hiábavalóak. Most már látom, hogy felkészítettek a projektszemléletű és a marketing eszközeit is hasznosító lelkipásztori munkámra.

– Miért választotta a papi hivatást?

– Amerikában aktív tagjai voltunk a litván közösségnek, melynek fontos eleme volt a katolikus hitünk. A templomban szerettem ministrálni. Később a Litván Fiatalok Világegyesületének vezetőjévé választottak. Amikor 28 évesen úgy döntöttem, hogy papként szeretnék szolgálni, sok kollégám és barátom csodálkozott, hogy igent mondtam a szívem mélyén régóta élő meghívásra. Habár nem itthon születtem, sosem volt kérdéses számomra, hogy az Amerikában élő litván katolikusokat szeretném szolgálni. Szemináriumi tanulmányaimat az Ohio állambeli steubenville-i ferences szemináriumban kezdtem, majd Rómában az Angelicumban, azaz az Aquinói Szent Tamás Pápai Egyetem végeztem, ahol egyházjogból doktori címet szereztem.


II. János Pál litvániai apostoli útján a Keresztek hegyén imádkozik (1993)

– Mikor települt le Litvániában? Hogyan alakult további élete?

– 1992-ben, Litvánia függetlenné válását követően szerettem volna „haza” látogatni, így nyári lelkipásztori gyakorlatra érkeztem Vilniusba. Audrys Bačkis érsek arra kért, hogy legyek segítségére, ugyanis akkor kezdődött II. János Pál 1993-as apostoli útjának előkészítése. Ez a látogatás történelmi volt, előtte katolikus egyházfő még sosem járt a Baltikumban. Azonnal igent mondtam, sosem volt kérdés számomra, hogy az üldöztetés, az elnyomás évtizedei után az újjászülető litván Egyházban akarok szolgálni. Az érsek 1992-ben hamarosan diakónussá szentelt, majd az apostoli út egyik szervezőjévé nevezett ki. Vilniusban szenteltek pappá 1994. június 25-én. Ezt követően a Litván Püspöki Konferencia titkára voltam, majd 2010-ben XVI. Benedek katonai ordináriussá nevezett ki, szeptember 4-én szenteltek püspökké a vilniusi székesegyházban. Ferenc pápa megbízásából 2013-tól vezetem a Vilniusi Főegyházmegyét.

– Bemutatná a Litván Katolikus Egyház jelenlegi helyzetét?

– A nagymértékű kivándorlás és a kedvezőtlen demográfiai adatok következményeként – amikor hazatértem, 3 millió 700 ezer ember élt az országban, ma egy millióval kevesebben vagyunk. Litvánia lakosságának nyolcvan százaléka római katolikus. Hét egyházmegye van az országban, közülük kettő érsekségi rangú, ezenfelül egy katonai ordinariátus is működik. Az országban közel hétszáz lelkipásztor szolgál. A papságra jelenleg három szemináriumban összesen ötven növendék készül egész Litvániában, beleértve az előkészítő éves kisszeminaristákat is. A lelkipásztorok száma nagymértékben csökken: amikor 2002-ben a vilniusi nagyszemináriumot vezettem, 66-an készültek itt a papságra, ma mindössze 12-en. A katolikusok között, különösen a főegyházmegyémben jelentős számú lengyel, belarusz kisebbség él. Az előbbiek aránya eléri a harminc százalékot, ami az egyházmegye történelmi identitásából fakad, ugyanis Lengyelországgal és a Belarusz Köztársasággal is határos.

– A szabad munkaerő-áramlás következtében litvánok százezrei dolgoznak és élnek az országon kívül. Milyen lelkipásztori figyelmet kapnak?

– Azt is szoktuk otthon mondani, hogy Vilnius után a második legnagyobb litván város London. Külhoni honfitársaink lelkipásztori ellátásában természetesen számos papunk dolgozik, akik a helyi egyházmegyékben általában személyi plébániákat vezetnek. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak a II. világháborút követően emigrációba került – túlnyomórészt ma is az Egyesült Államokban élő – litvánok és leszármazottaik kapjanak lelkipásztori ellátást, hanem a szabad munkaerő-áramlás folytán az új és tartósnak látszó helyzetre is választ adjunk, és ne hagyjuk magukra a litván katolikusokat, akiknek fontos hitük és nyelvük megtartása.

– Az Európában tapasztalható szekularizáció hogyan érinti a litván Egyházat?

– Elsősorban a társadalmat érinti, ami érezteti hatását híveink között is. A demográfiai változások különösen az elmúlt öt évben váltak drámaivá, a szabad munkaerő-áramlás következtében katolikus fiataljaink több mint húsz százaléka hagyta el az országot. A születési ráta két fő alá esett. Az Európában tapasztalható jelenségek bennünket sem kerülnek el, emelkedik a házasságon kívüli tartós kapcsolatok száma, a család intézménye krízisben van, ami véleményem szerint nemcsak az Egyházat, hanem a társadalmat is jelentős kihívások elé állítja. A tapasztalatok alapján nagyobb eséllyel végződnek válással azon házasságok, melyeket házasságon kívüli együttélés előzött meg. Ez nagy sok párt meglep.

A katolikusnak kereszteltek nagyjából tíz-húsz százaléka – attól függően, hogy városban vagy vidéken él – jár vasárnap rendszeresen templomba és gyakorolja vallását. Ez nem azt jelenti, hogy akik otthon maradnak, nem hívők, de fontos lelkipásztori feladatott ad közösségeinknek az ő megszólításuk, meghívásuk, bevonzásuk az élő egyházi életbe.

– Milyen veszéllyel néz szembe a család intézménye Litvániában?

– A törvényalkotásban a házasság jogi szabályozását szeretnék a polgári törvénykönyv harmadik fejezetéből – mely eddig a családról, azon belül a házastársi kapcsolatról is szólt – áthelyezni a hatodik fejezetbe, mely a szerződéses viszonyokat szabályozza. Jelenleg ezzel szemben és az időnként a házasság meghatározását támadó törvényalkotási kezdeményezések ellen kell határozottan felemelnünk a szavunkat, hogy rámutassunk, a folyamat a társadalmat és az emberi személy méltóságát, integritását veszélyezteti.

– II. János Pál apostoli látogatása alkalmával „a keresztek földjeként” említette Litvániát. Idén júniusban Vilniusban Angelo Amato boldoggá avatta Teofilius Matulionis érseket. Milyen jelentőséggel bírt ez az esemény az Egyház életében?

– Több szempontból is. Először is ez volt az első boldoggá avatás Litvánia területén (harminc éve avattak először boldoggá litván embert, Jurgis Matulaitis vilniusi püspököt, de az elnyomás idején Rómában került sor a szertartásra – a szerk.). Másodszor a számos vértanúságot szenvedett litván egyházi és világi személy közül ő az első, akit az Egyház boldoggá avatott. Harmadik, és talán ez a legfontosabb, hogy az egyházi emléknapjául kijelölt nap nem a halála napjával egyezik meg (akkor Clairvaux-i Szent Bernát ünnepe van, Magyarországon Szent István királyt ünnepeljük – a szerk.), hanem gondviselésszerűen június 14-re került. Ez Litvániában nemzeti gyásznap, amikor mindenki arra emlékezik, hogy 1941-ben a szovjetek egy éjszaka leforgása alatt több mint százezer embert gyűjtöttek össze az országban, akiket aztán Szibériába deportáltak. Így Teofilius Matulionis ünnepe nemcsak a helyi Egyház, hanem az egész litván nemzet emléknapja lett. A boldoggá avatott érsek, aki háromszor, összesen tizenhét évig volt börtönben, majd házi őrizetben, a jó pásztor példája, aki életét adja juhaiért.

– Ferenc pápa korábban több alkalommal megfogalmazta, amit most Angelo Bagnasco bíboros, a CCEE elnöke is a minszki nyitóülésen, hogy Európa identitásválsággal küzd. Ön is így látja?

– Azt gondolom, és a tanácskozáson erről is beszéltünk: Európának és a fiataloknak fontos, hogy megtalálják saját identitásukat. Azt tapasztalom, hogy ez az identitásválság kettős: mind az egyén, mind a társadalmi közösség válságban van. A fiatalok úton vannak, kérdésekre keresnek választ egy olyan társadalomban, amely nemcsak szekularizálódik, hanem individualizálódik is. Ezért is fontos hangsúlyoznunk, hogy Európa nem pusztán földrajzi képződmény, nem csak gazdasági közösség, nem organogram (egy szervezet funkcionális, szervezeti és hierarchiai kapcsolatainak sematikus ábrája – a szerk.), ahogy a bíboros fogalmazta, hanem élő test, az élet és a hivatás közössége. Ha elveszítjük ezt a közösségi látásmódot, akkor egymással és az élő Istennel is gyengül a kapcsolatunk. Ezért nem lehet számunkra közömbös, ami Európában és a fiatalokkal történik, mert mindez az egyéni identitásunkat is érinti. Ha megtanulunk egymásra figyelni, segíthetjük a helyzet megoldását. Fontos hivatásunk, hogy a ma embere mellett álljunk, ismerjük és szeressük őt, minden lelkipásztori segítséget megadjunk számára.

– Mi a Vilniusi Főegyházmegye karizmája?

– Talán kevesen tudják, hogy Szent Fausztina Vilniusban élve festette meg a látomásában kért Irgalmas Jézus-kegyképet, melyet templomunkban őrzünk. A krakkói bazilika főoltárán látható kép Fausztina halálát követően készült, mert azt gondolta mindenki, hogy az eredeti a szovjet időkben odaveszett, az eredeti festmény azonban a kilencvenes évek elején csodálatos módon megkerült, mert valaki titokban elrejtette a megszálló csapatok pusztítása elől. II. János Pál apostoli látogatása során imádkozott a kegykép előtt. Ahogy Ferenc pápa mondja, a mai világnak leginkább irgalmasságra van szüksége, szeretném, ha ez minél jobban érezhető lenne a litván Egyház, különösen is az egyházmegyém életében, mely segítheti az egyént és a közösséget, gyógyírt nyújtva Európa számára is, hogy Vilnius az isteni irgalmasság városává váljon.

Különösen fontos ezt annak kontextusában tudatosítani, hogy Vilnius a múltban – a 20. század elején a jiddis kultúraközpontja volt, „észak Jeruzsálemének” is nevezték – és a jelenben is a litván mellett számos nemzetiség: a lengyel, az orosz, a belarusz és az ukrán kisebbség közös városa, ami arra tanít, hogy az egymásra figyelés, egymás értékeinek tiszteletben tartása az irgalmasság kultúráját teremheti meg.

– Minszkben beszélgetünk, a belarusz Egyház 20. századi története a litvánéhoz hasonló, vagy ha lehet fokozni, még több szenvedéssel telt. A „vértanúk egyháza” huszonöt éve mégis újjászületett – mit tanulhatunk tőle?

– Közel vagyunk egymáshoz, nem csak azért, mert földrajzilag határosak vagyunk, hanem mert például Tadeusz Kondrusiewicz minszk-mohiljevi érsek a litvániai Kaunasban járt szemináriumba, és papi működését a Vilniusi Főegyházmegyében kezdte meg. Hasonló üldöztetést éltünk meg, értjük egymást. Pár éve meghívtak Belaruszba, a budslaui Mária-kegyhelyre, ahol a főbúcsú szónoka voltam. Csodálattal néztem azt a több mint tízezer fiatalt, akik Belarusz különböző részeiből gyalog tették meg a hosszú utat közösségeikkel együtt a szentmisére. Jelenlétük, példájuk, hitük erőt adtak sokunknak.

– Litvánia és Magyarország történelmében számos közös pontot találunk – Szent Szaniszló mellett Szent László tiszteletére szentelték fel a vilniusi székesegyházat, ahol a lovagkirálynak kápolnája van, Báthory István fejedelem alapította a Vilniusi Egyetemet –, mégis napjainkban nemigen figyelünk egymásra. Hogyan erősítsük kapcsolatunkat?

– Arra hívom az olvasókat, hogy jöjjenek Litvániába, és ismerjenek meg bennünket. Zarándokoljanak el hozzánk, az Isteni Irgalmasság kegyképéhez [a kegyhely egész nap (24/7) nyítva áll, és örökimádó kápolnaként is működik]  vagy a Keresztek hegyére, mely egyediségében tűnik ki a világ különféle zarándokhelyei közül. Vagy látogassanak el Šiluvába, mely az első egyházilag elismert európai Mária-jelenés helyszíne. Jövőre két nagy ünnepünk lesz: a független Litvánia kikiáltásának századik évfordulója, továbbá II. János Pál apostoli látogatásának huszonötödik évfordulója. Mindenkit arra hívunk, litvánokat és magyarokat egyaránt, hogy járjuk együtt azt az utat, ahol a szent pápa velünk járt földi életében.

Fotó: © Shchyhlinskaya Aliaksandra/CCEE; Pilgrimukelias.lt

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Nézőpont
Vezető híreink - olvasta már?
erdo-peter-pozna-ban-adjatok-egy-fix-pontot-es-en-kiforditom-sarkaibol-vilagot
Erdő Péter Poznańban: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot”

A Lengyel Püspöki Konferencia szervezésében szeptember 22-én Poznańban tartották az Országos Lelkipásztori Fórumot. Stanisław Gądecki érsek, a Lengyel Püspöki Konferencia elnökének meghívására Erdő Péter bíboros, prímás vezetésével szentmisét ünnepeltek.

2018. szeptember 22. szombat
felkesziteni-az-orok-eletre-nyary-zsigmond-igazgato-25-eves-szent-gellert-iskolarol
Felkészíteni az örök életre – Nyáry Zsigmond igazgató a 25 éves Szent Gellért Iskoláról

Idén ünnepli alapításának 25. évfordulóját a Budapest-Krisztinavárosban található Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium. Jelenleg 461 diák tanul itt, a tantestület létszáma 48 fő. A negyedszázados jubileum alkalmából Nyáry Zsigmond igazgatóval beszélgettünk.

2018. szeptember 22. szombat