Baldassare Reina bíboros homíliája: Lépjünk be Istennek a szegény kezünkre bízott álmába

Az alábbiakban Baldassare Reina teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az én gyenge hangom azért szólal meg ma itt, hogy kifejezze az Egyház egy maréknyi részének, a történelem által ráruházott felelősséget hordozó római részének az imáját és fájdalmát.

Ezekben a napokban Róma olyan nép, amely püspökét gyászolja, olyan nép, amely a többi felsorakozott néppel együtt alkalmat talált a város különböző helyein, hogy gyászoljon és imádkozzon, pásztor nélküli juhokhoz hasonlóan.

Pásztor nélküli juhok: ez a metafora lehetővé teszi számunkra, hogy összefoglaljuk ezeknek a napoknak az érzéseit,

és hogy behatoljunk a János evangéliumából kapott kép mélységébe: a búzaszemnek el kell halnia, hogy gyümölcsöt teremjen [vö. Jn 12,24]. Ez a példázat a pásztornak a nyája iránti szeretetéről szól.

Ebben az időben, amikor a világ lángol, és keveseknek van bátorságuk úgy hirdetni az evangéliumot, hogy azt egy lehetséges és konkrét jövőképre fordítsák le, az emberiség úgy néz ki, mint amilyenek a pásztor nélküli juhok. Ez a kép Jézus ajkáról származik, akkor fogalmazza meg, amikor az őt követő tömegre tekint.

Az apostolok vannak körülötte, akik beszámolnak neki mindarról, amit tettek és tanítottak. A Mestertől tanult szavak, gesztusok, cselekedetek, Isten érkező országának hirdetése, az életmódváltás szükségessége, együtt azokkal a jelekkel, amelyek képesek megvalósult formát adni a szavaknak: simogatás, kinyújtott kéz, fegyvertelen, ítélkezés nélküli, felszabadító, a tisztátalansággal való érintkezéstől nem félő beszédek. E szolgálat végzése közben – mely szükséges volt ahhoz, hogy felébressze a hitet, hogy reményt adjon abban, hogy nem a világban lévő rosszé lesz az utolsó szó, hogy az élet erősebb a halálnál – még enni sem volt idejük.

Jézus érzi ennek a terhét, s ez most megvigasztal bennünket.

Jézus, a megváltásra szoruló történelem igazi pásztora ismeri, milyen teher hárul ránk küldetésének folytatásában, különösen akkor, amikor meg kell találnunk a földön szolgáló pásztorai között az elsőt.

Ahogy az első tanítványok idejében, itt is vannak pozitív eredmények és kudarcok, van fáradtság és félelem. A tét óriási, és a belopózó kísértések elfedik az egyetlen dolgot, ami számít: hogy úgy vágyakozzunk, keressünk és cselekedjünk, hogy közben „az új égre és az új földre” várakozunk.

És ez az időszak nem lehet az egyensúlyozgatás, a taktikázás, az óvatosság ideje, nem lehet a visszafordulási ösztön követésének ideje, vagy ami még rosszabb, a megtorlás és a hatalmi szövetségek ideje, hanem arra irányuló gyökeres készségre van szükség, hogy

belépjünk Istennek a szegény kezünkre bízott álmába.

E pillanatban szíven üt, amit a Jelenések könyve mond: „Akkor [én, János] láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének felékesített menyasszony” [vö. Jel 21,2–3]

Új ég, új föld, új Jeruzsálem.

Amikor halljuk ennek az újdonságnak a meghirdetését, nem engedhetünk annak a szellemi és lelki lustaságnak, amely múltban megismert istentapasztalati formákhoz és egyházi gyakorlatokhoz köt bennünket, melyeket a végtelenségig szeretnénk ismételni a szükséges változásokkal járó veszteségektől való félelmünkben.

Gondolok itt arra a számos reformfolyamatra, amelyeket Ferenc pápa indított el az Egyház életében, és amelyek a vallási hovatartozás határait is átlépik. Az emberek egyetemes pásztornak ismerték fel őt, és erre a határokat átlépő, meglepő, széles vitorlázásra van szüksége Péter hajójának.

Az emberek nyugtalanságot hordoznak szívükben, és mintha egy kérdést vennék észre bennük: mi lesz az elkezdett folyamatokkal?

Annak kellene lennie feladatunknak, hogy megvizsgáljuk (megkülönböztessük) és eligazgassuk azt, ami elkezdődött, annak fényében, amit küldetésünk megkíván tőlünk, az új ég és az új föld irányába tekintve, díszítve a Menyasszonyt a Vőlegény számára. Míg arra is törekedhetnénk, hogy e világi érdekek szerint öltöztessük a Menyasszonyt, olyan ideológiai igényektől vezérelve, amelyek szétszaggatják Krisztus egységes ruháját.

Pásztort keresni ma mindenekelőtt azt jelenti, hogy olyan vezetőt keresünk, aki képes kezelni az evangélium követelményei láttán felmerülő félelmet a veszteségtől.

Olyan pásztort keresünk, aki Jézus tekintetével néz, aki Isten emberségességének epifániája egy embertelen vonásokat hordozó világban.

Olyan pásztort keresünk, aki megerősíti, hogy együtt kell haladnunk, összekapcsolva intézményes szolgálatokat és karizmákat: Isten népe vagyunk, mely az evangélium hirdetésére jött létre.

Amikor Jézus ránéz az őt követő emberekre, együttérzés járja át szívét: nőket, férfiakat, gyerekeket, öregeket és fiatalokat, szegényeket és betegeket lát, és meg kell állapítania, hogy senki sincs, aki gondoskodna róluk, aki csillapítaná nehézzé vált életük mardosó éhségét, és csillapítaná éhségüket Isten igéjére. Ezeket az embereket látva ő azt érzi, hogy ő az ő kenyerük, mely nem csal meg, ő az ő vizük, mely szüntelenül oltja szomjukat, a balzsam, mely begyógyítja sebeiket.

Ugyanazt a részvétet érzi, mint Mózes, aki élete végén, az Abarim-hegy tetejéről – szemben azzal a földdel, ahová nem kelhet át – az általa vezetett sokaságot szemlélve az Úrhoz imádkozik, hogy a nép ne váljon pásztor nélküli nyájjá, azért a népért imádkozik, amelyet nem tarthat maga mellett, azért a népért, amelynek tovább kell mennie.

Az az ima most a mi imánk, az egész Egyház imája, az összes nő és férfi imája,

akik útmutatást és támogatást kérnek az élet fáradalmai közepette, a kétségek és ellentmondások közepette, akik egy olyan szónak az árvái, amely eligazítást nyújt az önmegváltás ösztönének hízelgő szirénénekek közepette, amely megtöri a magányt, összegyűjti a leselejtezetteket, amely nem enged az erőszaknak, s amelynek van bátorsága ahhoz, hogy nem szállítja le az evangéliumot a félelem tragikus kompromisszumaihoz, az evilági logikákkal való cinkossághoz, a Szentlélek jeleire vak és süket szövetkezésekhez.

Jézus együttérzése a prófétáké, akik azt nyilvánítják ki, hogy Isten szomorú, amikor azt látja, hogy a nép szétszóródott, a néppel visszaéltek a rossz pásztorok, a béresek, akik kihasználták a népet, és elmenekülnek, amikor a farkast közeledni látják. A rossz pásztorok nem törődnek a juhokkal, magukra hagyják őket a veszélyben, s ezért elrablás és szétszóratás lesz a sorsuk.

A jó pásztor viszont az életét adja juhaiért.

A pásztornak erről a gyökeres készségéről beszél a János evangéliumának a mai eucharisztikus liturgián felolvasott szakasza, mely arról tesz tanúságot, hogy Jézus képes a halálon túlra látni, amikor eljön az óra, amely megdicsőíti küldetését. A kereszthalál órája, mely kinyilvánítja mindenki iránti feltétlen szeretetét.

„Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal el, egymaga marad” [Jn 12,24]. A búzaszem, mely az Ige megtestesülésével kereste a földet, leesett, hogy felemelje az elesetteket, eljött, hogy megkeresse az elveszetteket.

Halála olyan magvetés, amely megakaszt bennünket abban az órában, amikor a mag már nem látszik, amikor a magot föld borítja be és rejti el szemünk elől, azt a félelmet keltve bennünk, hogy az elhaló mag hiábavaló volt. Ez a megakasztás lesújthat bennünket, de a remény küszöbévé is válhat, fényt átengedő repedéssé a kétségek között, világossággá az éjszakában, húsvéti kertté.

A megígért termékenység a halálra való készséghez tartozik; ahhoz a készséghez, hogy megrágott búzává váljunk, a hűtlenség és a hálátlanság túszává, erre a hűtlenségre és hálátlanságra viszont Jézus, a jó pásztor, aki életét adja juhaiért, az Atyától kért megbocsátással válaszol, miközben barátaitól elhagyatva hal meg.

A jó pásztor a saját halálával veti a magot, megbocsátva ellenségeinek, jobban akarva az ő megmenekülésüket, mindenki megmenekülését, mint a sajátját.

Ha hűségesek akarunk lenni az Úrhoz, a földbe hullott búzaszemhez, akkor ezt úgy kell tennünk, hogy az életünkkel vetünk.

És hogyan ne emlékeznénk a zsoltárra: „Akik könnyek között vetnek, örömmel aratnak majd” [Zsolt 126,5].

Vannak olyan idők, mint a miénk, amikor – a zsoltáros által említett földműveséhez hasonlóan – a vetés a hit radikalitása által vezérelt szélsőséges cselekedetté válik.

Az éhínség idejéről van szó, a földbe vetett mag az utolsó készletből való, amely nélkül meghal az ember.

A földműves sír, mert tudja, hogy ez az utolsó cselekedet azt kéri tőle, hogy saját életét tegye kockára. De Isten nem hagyja magára népét, nem hagyja magára pásztorait, nem engedi – ahogy Fia esetében sem –, hogy a sírban, a földi sírhantban maradjon.

Hitünk örömteli aratás ígéretét hordozza magában, de ennek még át kell mennie a magnak, vagyis a mi életünknek a halálán.

A magvetésnek ez a szélsőséges, teljes, kimerítő gesztusa a húsvét vasárnapi Ferenc pápát juttatta eszembe, amikor önmagát nem kímélve, önzetlenül áldotta meg és ölelte át az ő népét a halála előtti napon. Ez volt az utolsó aktusa az ő önmagát nem kímélő magvetésének, mellyel Isten irgalmát hirdette.

Köszönjük, Ferenc pápa!

Mária, a Szent Szűz, akit mi Rómában Salus populi romani néventisztelünk, és aki most mellette virrasztva őrzi földi maradványait, fogadja be lelkét, és oltalmazzon bennünket küldetésének folytatásában!

Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír